Budapest, 1988. (26. évfolyam)

1. szám január - Kabdebó Lóránt: Elveszett otthonok

LEGSZŰKEBB HAZÁM Elveszett otthonok Tolnai Gáborral beszélget Kabdebó Lóránt K. L. Tolnai Gábor akadémikus, évtizedeken át a régi magyar irodalom egyetemi tanára, most fejezte be emlékiratait, életének egy olyan korszakáról, amikor nem íróként, nem irodalomtörténészként, hanem politikusként szerepelt. A legnehezebb időben volt római követünk. Most, hogy „római korszakával" számot vetett, azt hiszem, egy kicsit élete elmúlt időszakával is szembenézett. Próbáljuk visszaforgatni az időt a kezdetekig. Azokig az otthonokig, amelyek az időben látszólag elvesztek. Vajon elvesztek-é? T. G. Szívem szerint hangzanak szavaid: „elhagyott otthonok". Magam is arra gondolok, vajon elhagytam-é otthonaimat? Persze lakásaim változtak, az otthonaim azonban belém épültek, életemben semmi lényegeset nem hagytam el. A legfontosabb tapasztalatok, az átélt dolgok belém épültek, és bennem élnek, eleven részecskékként maradnak bennem mindaddig, amíg élnem adatik. A napoknak, heteknek, hónapoknak az elmúlt esztendőkbeli mind gyorsulóbb múlása során mind jobban és jobban ragaszkodom a régi évtizedekhez, esztendőkhöz, mióta Illyés Gyula szavaival — „A Semmi közelít". K. L. Hogy is kezdődött, honnan indultál? T. G. Onnan indultam, hogy megszülettem az Alföldön, Kunszentmiklóson. Nyolcéves elmúltam, amikor Pestre kerültünk. Mégpedig a Tanács-Magyarország esztendejében. Pesten jártam az elemi iskola első osztályait, és Pesten végeztem a gimnáziumot, a nevezetes Lónyay utcai református gimnáziumban. A fővárosból a szegedi egyetemre mentem magyar-német szakos tanárjelöltnek. K. L. Kezdjük talán ott, hogy megérkeztél Budapestre. T. G. Lakásaimat, lakásainkat, ha felsorakoztatnám, ez maga lapokat tenne ki. Amikor feljöttünk a fővárosba, először a Rákóczi útról nyíló Vas utcában laktunk, egy szecessziós házban. Évtizedekkel később tudtam meg, hogy ebben a házban élt egy ideig Tóth Árpád. Vannak ilyen furcsa találkozások az életben. A Lónyay utcai gimnáziumban — nyolcadikos koromban — önképzőköri pályázatot írtak ki a modern magyar líráról. Amikor a pályamunkát írni kezdtem, akkor temették Tóth Árpádot. Ott voltam a temetésen. Itt láttam először az ő nagy kortársait. Babits Mihály, a jóbarát mondta a gyászbeszédet. Emlékszem piciny patakokban ömlő könnyeire, amelyek megálltak a bajuszán, és innen pottyantak a megásott sír peremére. Pályamunkámban három portrét írtam az elődökről, Vajdáról, Reviczkyről és Komjáthyról, s ötöt az Ady-generáció nagyjairól, ilyen sorrendben: Ady, Babits, Tóth Árpád, Kosztolányi, Juhász Gyula. A Tóth Árpádról szóló fejezetet elküldtem a költő özvegyének, Annuskának. Annuska egy levelezőlapon megköszönte s meg is dicsérte a gimnazistának a dolgozatát. K. L. Említetted a Lónyay gimnáziumot. Ez is szinte kultúrtörténeti világ, forrásvilág. Századunk magyar kultúrájának nem egy nagy alakja indult el ebből a gimnáziumból. Legendás a Trefort és a fasori gimnázium, mintha a Lónyayról kevesebbet beszélnének. T. G. így igaz. A fasori volt evangélikus gimnáziumot elsősorban az teszi ma is emlékezetessé, hogy itt tanultak olyan világhíressé vált természettudósok, mint Neumann János, Teller Ede, Wigner Jenő s mások. A humán tárgyaknak is voltak itt kiváló tanárai. Mégis úgy tűnik — ebben nyilván közrejátszott az igazgató, maga is jelentős fizikus, Mikola Sándor személye —, a természettudományok hódítottak elsősorban a diákok körében. A Lónyay utcából — bár itt is voltak jeles tanárai a természettudományoknak — főként humán területeken működő, neves személyiségek nőttek ki. Itt tanult Molnár Ferenc. Az előttem lévő nemzedékből Halász Gábor, Cs. Szabó László, a nálam fiatalabbak közül a klasszikus filológus Szabó Árpád és Borzsák István. Ugyancsak itt tanull Devecseri Gábor, valamint Karinthy Gábor. Egy iskolát mindig a jelentős tanáregyéniségek emelnek magasra. Számomra és sokunk számára legemlékezetesebb a tudós latin-görög tanár, Nyusztay Antal volt. Elsősorban néki köszönhettem az irodalom iránti érdeklődésem elmélyülését. Ellentmondásnak tűnhetik, de korántsem az: Nyusztay Antal latin és görög óráin tanultam meg a magyar irodalom igaz megközelítését és értékelését. Igényességre nevelt bennünket. Nem szólamokkal, hanem a műalkotások középiskolás fokon felüli értelmezésével. Görög óráin Platon-szövegeket olvastunk. Nem a tankönyvet használtuk, amit nem tartott jónak, hanem beszereztetett minden padszomszéddal egy-egy német kommentárral megjelent Platon-kiadást. Amikor már Platónt eleget olvastuk, a görög biblia következett. Mégpedig Pál apostolnak a korinthusbeliekhez írt levele a szeretetről. Ha valaki elkezdené görögül idézni, talán még ma is tudnám folytatni. Mert könyv nélkül 25