Budapest, 1988. (26. évfolyam)
10. szám október - Török Sándor: Vasárnapi beszélgetés ifjú Krúdy Gyulával...
TÖRÖK SÁNDOR Vasárnapi beszélgetés ifjú Krúdy Gyulával arról, hogy Krúdy Gyulának az élete is műalkotás Török Sándor: Csak kevés kiváltságosoknak sikerült, már legalábbis ilyen töretlenül, ilyen egyenes vonalban, mint apjának, Krúdy Gyulának: végig élni egy életet úgy, hogy az kétségkívül „műalkotás". A Krúdy Gyula élete remek mívű élet... — kicsit ilyen volt a Karinthyé, mármint abban, hogy az is „életmű" volt, profilos, véghezvitt élet. Ilyen az Adyé, Byron életműve, ilyen műremek, és nagyon az, a Petőfi élete. ifj. Krúdy Gyula: Derűs lélek és szemérmetes szegény volt. Panaszkodni alig hallották. Bajait, testi gyötrelmeit, gondjait titkolta. Még az orvosokat is kerülte, amíg lehetett. Gyűlölte a gyengeséget. Sokat csatázott beteg szívével és másfél évtizeden keresztül a szelleme bizonyult erősebbnek. Néha az az érzésem, hogy nem is a betegség győzte le, ő adta fel a harcot. Unta már az egészet. Az élet elvesztette szépségét, a halála előtti napon súlyos sérelem érte, a magyarságában merészelte egy magosra kapaszkodott pimasz megtámadni. Reggelre meghalt. Mosolygó arccal találtuk az ágyában, fügét mutató ököllel, gyertyafénynél, 1933. május 12-én. T.S.: Persze messziről, bizonyos fokú filiszterséggel félreérthető ez az élet: anyagi gondok, sikertelenségek, bánatok. így a „polgári" oldalát nézve sikertelen, de Szindbádnak, a hajósnak — remek. Amit Krúdy Gyula írt, és amit Krúdy Gyula élt, egy ideális síkban találkozott, ezek együtt teljessé tették egymást, s így a művet, az életművet. Félreérthető lehet ez a találkozása életnek és írásnak, hozzá kell hát tennem, nem az életét írta, hanem az irodalmát élte: így volt teljes. K.Gy.: Csúnya világ jött, ő már nem volt rá kíváncsi. Fügét mutatott és elment. Nagyon fáradt volt és súlyosan beteg. Ha tíz évvel fiatalabb — marad. És ma gazdagabb lenne szégyenszegény közelmúlt históriánk egy magyar író példát mutató történetével. Sokan kérdezték tőlem az elmúlt sötét években: mit csinálna most Krúdy Gyula? — Hű lenne — önmagához, eszméihez és műveihez, amelyekben számtalan férfihőse teszi kockára vagy dobja el magától az életét a — gondolatért. T.S.: Keresgélek valami hasonlatot, valamit, amiben meg lehet kapaszkodni. Szeretnék valamit hozzáfogni Krúdyhoz, hogy azt mondhatnám: „olyan, mint", de ilyen nincs voltaképpen. Mélyebb viszonylataiban senkivel sem hasonlítható, csak önmagával. Ő maga pedig mennyi hasonlatot dobált szét írásaiban és minden saját hasonlatában viszont saját magához is hasonlít. Nem tudom, ez elérthető-e? Szóval, ha ő egy tájat egy másik tájhoz, egy hangot egy emberhez, egy embert egy évszakhoz és így tovább hasonlít, az a hasonlat mind visszamutat őrá: Ilyen vagy Krúdy Gyula, ilyen vagy! Az Útitárs első sorait olvasom, csupa hasonlat: „Holdfényben utaztunk, a fák megannyi szoknyás kísértetek, a világos mezőkön azok a láthatatlanná válott rókák ügetnek, amelyek valamely rejtély folytán örökre eltűnnek a vadász szeme elől, egy ezüst sóhajtásos tónál vadludak szálltak nagy messziségben, a vasúti töltés mellett futó szürke országútról az volt gondolható, hogy rajta boldogtalan emberek mendegélnek a fák lassú szívverés módjára ingó árnyékaiban, olykor kis fehér házak tűntek fel, mint heverő kutyák, egy falevélnyi ablak mögött mécses égett, tán most gyilkolnak meg valakit, vagy utolsókat hörög egy haldokló vén paraszt; utolért az eső, mint a bánat, és az elsötétedett éjszakából könnyeket vert a részvétlen ablakra; — vajon mit csinálnak azok, akiket szeretek? — gondoltam magamban fázósan, mintha soha többé nem hallhatnám kedves szájak kedves, tetszetős beszédét, és csak az útitárs szavai hangzanak fejem körül, mintha a halál a bibliát olvasná." S ez mind ő és ez az egész nem érzelgős bánat, ez tömény romantika és mind ő, ő maga, Krúdy Gyula. K.Gy.: Kellékek nélkül dolgozott, egy falat száraz kenyér, korty bor, néhány cigaretta, ez volt az üzemanyaga. Csak ezzel a szerzetesi szerénységgel és szorgalommal lehetett 55 év alatt 120 kötetnyi könyvtárt és újságcikkeinek, tárcáinak légióit papírra róni. Kéziratában oldalszámra nincs egy betűnyi törlés vagy javítás. Tudta a leckét. Többnyire pénzért írt. Kellett. Mindig több, mint amennyi volt. De talán ő az egyetlen, akinek az írásán ez nem érződött soha. Háromsoros, hozzám intézett üzenetei és hatalmas történelmi regényei egyazon anyagból vannak szőve, a legnemesebb magyar prózából. T.S.: A mélységes líra közben, persze, „reális", sőt, az érzékek örömeit, a konyhai izgalmakat s a testiség vaskosabb kívánságait és beteljesüléseit írja s azon is ott a Krúdy-fátyol, a kis kékesszürke köd, a dolgok „ordenáré" részleteibe is szívesen belemegy, s közben szemérmes. Ebben a férfias bájú kettősségében a két Bródyval talán rokon kissé. Bródy Sándorral és Hunyadi Sándorral, de ő a telibb, az erősebb, ő az igazibb. Az utolsó két-három héten sokat olvastam, kerestem rokonságait, irodalmi rokonságait... szinte reménytelen. K.Gy.: Esti olvasmánya Jókai volt. Minden regényét ismerte, és folyton újra és újra olvasta. így volt Shakespeare-rel is. Szívbéli költője Petőfi volt. Sokat foglalkozott vele, és sokat írt róla, és — Puskin. Minden orosz írót szeretett és közel érzett magához, de Puskin volt köztük a rokon, a jóbarát. Fiatalkori írásain érződik is ennek a téren és időn átlángoló szenvedélynek nemes zamata. Élete végéig idézi műveiben Puskin személyét, életét, tragikus halálát és halhatatlan verssorait. T.S.: Puskin a legközelebbi, ez biztos. Erre egyetlen sorból jöttem rá. Szindbád ifjúsága és megtérése... Jelzem, ez a cím is hangzásában rokon Puskinnal — mikor a Szindbádban Potrobányi úr a piros rózsacsokor mellé megírja a névjegyet, Szindbád nevében egyetlen sort H. Galamb Irma színésznőnek s ez a sor: „Ifjú szívemet fogadja, kérem, kegyelmesen". Ez Puskin. S őt is csak lassan lehet olvasni, akár az Anyegint. Persze ehhez tudni kellene, hogy milyen a Puskin zengése oroszul, mert az, hogy a 34
