Budapest, 1988. (26. évfolyam)

10. szám október - Török Sándor: Vasárnapi beszélgetés ifjú Krúdy Gyulával...

Krúdy varázsa, ezek a bűvöletes, igéző zengzetek a hangzóiból gyűrűznek elő, az biztos. A zsír sercegését írja le a kocsmai konyhán, s a testes szolgálót, de a szívet átzsongják ezek a hangzók. A közvetett mondatok bódító muzsikája... s a nevek, a Krúdy-nevek. Potrobányi úr, Ketvényi Nagy Sámuel, H. Galamb Irma, Eszténa, az Édes Hartwigné, Genovéva... K.Gy.: Alomból és valóságból szőtt figuráinak csodálatos neveket adott. Alvinci Eduárd: a rejtélyes magányos nábob, kényúr, aki minden játékon nyer. Rezeda Kázmér: öngyilkosjelölt költő és kacér színésznők könnyű játékszere. Bonifác Béla: nihilista és forradalmár, akinek semmi sem sikerül, mégis az egész világot akarja megjavítani. Szilveszter: öreg magyar író, aki már csak telivér lovakhoz ír ódákat, mert ez az egyetlen lehetőség számára, hogy elkerülje az éhhalált. T.S.: Szomory Dezsőre kell még emlékeznem, éppen a neveken keresztül. Közöttük is van valami furcsa távoli rokonság, a nyelvük muzsikájában él ez a rokonság. Valami furcsa vonzás és taszítás, a hangzókból és a mondatok lebegő útvesztőjéből osonnak elő a varázslatok, befonják az olvasót mindkettőnél, de míg Szomory ragyogóan mesterkélt, ő természetes erővel áradó. Krúdy éjféli erdők illata, vizek, felhők, párák — a tölgyek lélegzése és a füvek, avar és medve s a madarak pihegése — Szomory ugyanez az erdő, lankatag és fülledt bájjal, erjedőn és a virágok kelyhében egy-egy csöpp parfőmmel. Még a nevükben is ugyanez a vonzás és taszítás, ez a hasonlatosság és ellenkezés... Krúdy nevében.. Krúdy Gyula... Ez a férfias és szomorú zengés, ugyanaz, ami a szövegében megejti az olvasót, ez a darumadaras bánat, ez u-i, u-a, u-i, u-a zenéje! Krúdy Gyula... A Szomory nevében is bizonyos orgonás zengés szintén ugyanaz, ami a mondataiban, de ezt a nevet ő választotta magának, csinált név, míg Krúdy jött s csak úgy beöltözött e névbe. K.Gy.: Nem volt beszédes, inkább figyelő, hallgatag lélek. A műveiben mondott el mindent: az életéről, a halálról, szerelemről, játékról, álomról. Pedig a hangja, a legszebb férfihang, amit életemben hallottam — a hangja is varázs volt. T.S.: Nem tudom, a családban milyen lehetett. Én csak mint hőst tudtam, mint saját életművének hősét, mint Szindbádot... K.Gy.: Egyszer utaztunk együtt Nyíregyházára. Megmutatta a piacot, hetivásár volt éppen, aztán beültünk a Koronába. Két hétig időztünk szülővárosában, főleg a kis és nagy Koronában. Akkor nem értettem, ma már sejtem: nem a valóságot kerestük, azt jobban ismerte, mint bárki a Nyírségben, hanem a — révületet. Később már el se utaztunk, csak tervezgettünk, hogy majd tavasszal — Podolinba, nyáron hajóval Visegrádra, ősszel Nógrádba látogatunk, s hat kedves vénecske Krúdy-testvérhez, akik ott élnek egy kupacban, agglegény és vénkisasszony sorban Kisarany-tanyán, egy régi kúrián, és most olvassák huszonötödször az Új földesurat. T.S.: Életemben egyszer találkoztam vele csakugyan és egyszer majdnem. Húsz évvel ezelőtt a Fasori szanatóriumban feküdt, felkerestem. Erdélyről beszéltünk, ahonnan jöttem. O teljesen Szindbád módon beszélt, le lehetett volna írni rögtön. Azt mondta, sohase látta Erdélyt, de nagyon szeretné bejárni. Nem vonaton, fiákeren volna jó Brassóig menni, s nézegetni kényelmesen... De hát már nem jutott el Erdélybe. Akkor én a Nemzeti Múzeum Széchényi Könyvtárában dolgoztam, s ő történelmi regényt készült írni. Bejött a könyvtárba, forrásműveket kért Rédey Tivadartól, a könyvtár akkori igazgatójától. Rédey rengeteg könyvet összehordatott neki. S egy nyugalmas, napos, jó sarokban fészket raktunk a könyvekből. Ehhez nem szabad nyúlni, itt dolgozik majd Krúdy. Még egyszer bejött, megnézte, hogy mennyi könyvet kell neki elolvasni... és többet aztán nem jött be. Megírta a történelmi könyvet. K.Gy.: Alázatos és végzetes szenvedéllyel, egészségesen, de gyakran súlyos betegen, szegényen és gazdagon, gondoktól hajszoltan, avagy aranyakkal zsúfoltan (mert ez is előfordult Szindbáddal és nem is olyan ritkán). Reggel 7 órakor ott ült az asztalnál, előtte papír, lila tinta hegyes végű toll, és délig dolgozott, pihenő és megszakítás nélkül, mint a megszállott, akit távoli hangok serkentenek, égi üzenetek vezetnek. Sóhajtozott, nyöszörgött, magasba emelt kezeit tördelte és írt, írt, apró gyöngybetűkkel 6-7 oldalt délig. Nap mint nap. Hétköznap, karácsony, téli vihar, májusi napsütés, ült az asztala előtt és — varázsolt. T.S.: Az a külön bűbájos egy-egy Krúdy-oldalon, például a Szindbádban: „A nő kissé szennyeske, kicsit izzadt kesztyűjű, alacsony, kövér kis nő, félretaposott sarkú cipőben, s ,,a lámpa fény megcsillan", a Szindbád fénye az, és nevetése „gyors tavaszi eső csengése a tó tükrén", és tündérré válik a kis kövérkés vidéki színésznő, mert Szindbád nézi őt, a tizenhat éves Szindbád, a hajós. K.Gy.: Két méter magas volt, karcsú és arányos termetű. Rettenetes erejű, hirtelen természetű és férfiasan könnyelmű, bátor. Borotvaélesre fent, nehéz lovassági kardokkal vívott párbajairól, amelyekkel izgága, kötekedő sváb katonákkal a legmélyebb békében vívott, ma is regélnek öreg riporterek és poros párbajannálesek. Ez a jegenye férfi nagyon keveset evett. ízes, ínycsiklandozó nagyevő vidéki urak falánk hőstetteit tárgyaló „gyomornovelláit" akkor írta, mikor jómaga már a legfinomabb falatokat is unottan kóstolgatta. Viszont hősei a tányér aljáról is kiszürcsölték a levest, bicskával ugranak az elibük tálalt marhakoncoknak és az utolsó morzsáig elpusztítanak minden fellelhető ennivalót. T.S.: Márai Krúdy-könyvét azoknak ajánlotta, „akik ismerték őt és szerették és gyászolják a világot, mely utána halt". Nem a világ halt utána, Márai ezt az elején mondja az ajánlásban, de jobban tudja a végén, mikor azt írja, hogy „idejében kell elmenni egy világból — ezen mosolyog Szindbád, míg a világ elmarad a batár mögött — egy világból, amelyhez nincs már igazi közünk". A végén mondja az igazat, az ajánlást csak hozzábiggyesztette nyilván; előbb halt meg a világa és ő utána halt. Talán ilyen apró jeleket tett a könyvébe Márai szerényen, hogy a Krúdy legyen, de ne legyen egészen hibátlanul Krúdy — utána halt a saját világának. Gyertya égett akkor hajnalon a Templom utcai házban. K.Gy.: Nem volt a tömegek írója. Könyveit a kiválasztottak, a rangos, igényes olvasók keresték és olvassák még ma is. Legzajosabb sikerű regénye, A vörös postakocsi harminc év alatt 30000 példányban fogyott el. A Boldogult úrfikorombant annak idején kelletlenül fogadta a kiadó. „Ebben a regényben nem történik semmi. Ki fog ezért pénzt adni?" 20000 példány fogyott belőle, és az irodalomtörténet a világirodalom remekei közé iktatta. Legtöbb könyve alig érte el a 6-8000 példányt, az N.N. Egy szerelemgyermek regénye, amelyet élete legsikerültebb írásának tartott, még annyit se. T.S.: így kellett ennek történni. így kellett elindulni A vörös postakocsival, Szindbáddal, a hajóssal. így volt ez rendjén. Puskinnak egy erdőszélen kellett elesni pisztolytól. Petőfinek el kellett tűnni a viharban, mit jó előre, áhítva jósolt, az életmű így teljes... Krúdy Gyula meghalt, gyertyafényben, körötte a Podolini rétek, Szent János-templomok, nepomuki szobrok, kutak, mustszagú utcák, árnyak, hóesések és Poprád és Dunajec és Szténa, Olga, Genovéva, Fikonédeszné kártyát vet és Szelinkai a mézeskalácsos, aki öngyilkos lett. K.Gy.: Talán a szeme volt a legszebb. Sárgás diószínű, mindent tudó és mindent látó megejtő, álmodozó szeme. TISZTELET SZINDBÁDNAK! 35