Budapest, 1988. (26. évfolyam)

2. szám február - Dános Miklós: Elfogult vallomás

Pesti apartheid Amikor a külvárosi proletárgyerekek egyetlen lelkes rohammal birtokba veszik az előlük addig elzárt Margitszigetet, mohón isszák a finom kakaót, nézik a sosem látott szépségeket, vékony karjaikkal buzgón hadonásznak, a korabeli filmhiradó nézője nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy történelmi igazságszolgáltatás tanúja, biztos, abban, hogy ez az 1919-es tavaszi jelenet sosem fog lejátszódni többé Budapesten. Hiszen a város mindenkié lett, nincsenek többé kasztok, különleges státusú területek, ahová belépni csak kiváltságosoknak szabad. Mostanában mégis gyakran érzi úgy a pesti ember, hogy megint nem övé az egész város, egyre több helyről kiszorul. Úgy kezdődött, hogy valami teljesen érthetetlen okból fővárosi ember nem alhatott fővárosi szállodában. Később, amikor az exkluzív Duna-parti és budai szállók fölépültek, már nem kellett külön adminisztratív tiltás, a pesti ember legszorultabb helyzetében sem gondolt arra, hogy szállodába menjen. Fél havi fizetés egyetlen éjszakáért... Inkább egy bárban éjszakázik a kulcsát vesztett vagy heves felindulásban otthonából kizárt polgár. Itt sincs könnyű dolga, persze, ha nem fogyaszt, hamar kinézik, ha fogyaszt, öt-tízszeres árat kell fizetnie. Ráadásul nem is ihat akármit, hanem csak drága italokat. Aztán jöttek a dollárboltok, ahol még nézelődni sem volt ajánlatos, mert a valutanélküli (más néven magyar) embert — a ruhájáról? fizimiskájáról? viselkedéséről? vagy talán a szagáról? — az eladók csalhatatlan biztonsággal fölismerik. A gomba módra szaporodó butikok finomabb diszkriminációt alkalmaznak. Ha fiatal és meggondolatlan tanárnő — ősi női ösztönének engedve föl akar próbálni egy „dögösebb" darabot, a butikos gúnyoros sajnálkozással mondja: én előveszem, kislány — sic! —, de van magának ennyi pénze? Eképpen terjednek, terjeszkednek lassan-lassan a tiltott övezetek a saját városunkban. Nem állnak sehol lángpallossal szigorú kerubok a paradicsom kapujában, legtöbbször elég távoltartásunkra a kirakati árcédula vagy a jegyszedő. A mozik még „nyitva vannak", de egy-egy felemelt helyár már jelzi: emelkednek a korlátok, nem tud mindenki átallépni rajtuk. Egyes színházak, a nagysikerű musicalek horribilis árain felbuzdulva, unalmas, félig megrendezett prózai előadásokért is elkérnek 150 forintot. Világsztárok koncertjegyei azért nem érintik végzetesen az egyszerű halandók pénztárcáját, mert a jegyeknek még a közelébe sem juthatnak. Lassan kiszorulunk az uszodákból, részint a megfizethetetlen árak miatt, részint, hogy néhány tucat sportolónk nyugodtan készülhessen az olimpiára — ahonnan nézőként csak azért nem szorulunk ki, mert nem Budapesten rendezik. Szerencsére nem így áll a helyzet a teniszpályákkal és az exkluzív klubokkal. E helyekről nem szorultunk ki, ezeknek kezdettől a közelükbe sem szagolhattunk, olyan drágák. Mindez csak a kezdet. A hotelek, üzletek, vendéglők, butikok, szalonok már „szervezkednek", hogyan lehetséges egész városrészeket kisajátítani a bennszülöttek elől. Épülnek a rezervátumok kerítései; nemcsak a mondén vendéglők üres asztalain van végig reserviert tábla, hogy a vendéglős kényekedve szerint kiszűrhesse a „nem kívánatos" elemeket, hanem lassan egy-egy utca, városrész kapujába is tiltó táblát lehetne elhelyezni: Csak idegeneknek. A Váci utca és környéke már most is ilyen — mindenféle tábla nélkül. Tavasztól őszig szinte kizárólag a külföldiek kiszolgálására rendezkedett be. Főként az árakkal sikerült elérni, hogy az üzletek, vendéglők forgalmuk túlnyomó hányadát külföldiekkel bonyolítják le. A pestiek olykor még végigsétálnak a Váci utcán, s úgy érzik magukat, mintha a bécsi Grabenen járnának: bizonytalan tekintetükről, öltözékükről bárki fölismerheti őket itt is, ott is. Elfogult Ha őszintén szembe mernék nézni gyermekkori emlékeimmel, bizonyosan kiderülne, hogy tudatom leltárában jó ideig egyáltalán nem szerepelt Budapest fogalma, valósága. Egy kis székelyföldi, pontosabban csiki városkában laktam, név szerint Gyergyószentmiklóson, és sem a zord hegyek, sem a zárt életforma nem kedvezett a messzire pillantásnak. Tudatomban Marosvásárhely volt a legnagyobb város, ott megállt számomra a világ, és amikor később ennek a városnak a lakója lettem, és a Tisztviselőtelep parányi lakásában immár kitágult a horizontom, valamiképpen bekerült gyermekálmaim közé Budapest. Édesapám beszélt erről a városról, minden szava tele volt nosztalgiával. Apám Pesten élte diákkorát, és csak egy furcsa véletlen következtében került Erdélybe. Lassan-lassan kiépült bennem egy város, amely létezett, és mégsem létezett, amely inkább a mesébe illett, mint a valóságba. Például nem tudtam elképzelni Nincs ebben a furcsa „elidegenedésben" semmi törvénytelen, semmi elítélendő. A világvárosi jelleggel szükségszerűen jár az elsősorban külföldieket vonzó, az ő igényeikre épülő szállók, vendéglők, intézmények, üzletek sora. így van ez mindenütt a világon. A kirekesztettség érzése itt annyival nagyobb, amennyivel szélesebb és mélyebb a szakadék a pénztárcák és a „világvárosi árak" között. Mert hiszen nem valódi korlátokról, kerítésekről van szó. A korlátok bennünk épültek föl az évek során szegénységből, belső gátlásokból, kisebbségi érzésből. A gyermekét gazdag amerikai házaspárnak eladni kényszerülő maláj asszony érezhet ilyen fájdalmas kettősséget: elveszíti a gyermekét, aki viszont fölemelkedés, a gondtalan, gazdag élet reményét nyeri általa. Kényszerből, józan megfontoltságból mi is egyre többet árusítunk ki fővárosunkból. Irodákról, házakról, telkekről, építkezésekről folynak lázas tárgyalások itt is, ott is. Jön, jövöget a külföldi tőke, és gazdagítja, szépíti a várost. Itt új épületek bújnak ki a földből büszkén, ott százéves, lepusztult csatornák elgyötörten protestálnak: nem bírjuk tovább. Egy város nemcsak az, ami látszik belőle. A város része az is, ami a föld alatt van és az a kép, az a vonzódás, ragaszkodás is, ami polgárainak tudatában él. Ezekre a „városrészekre" is gondolni kell, mert hiába adjuk el városgyermekünket gazdag idegeneknek, ha találkozván vissza se köszön fölnevelő szülőjének. vallomás a Dunát, mert a Maros egy nagy patak, ez pedig kétezer kilométert szel át Európa földjén. Apám csendes szavai felépítettek bennem egy álomvárost, amelyet magamban elneveztem Pest-Budának. Azért így fordítva, mert valahol azt olvastam, hogy valamikor Pest-Buda volt, és megéreztem ennek szép történelmi csengését. Vagy ki tudja, miért? Aztán azt mondta, hogy Pesten színházak is vannak meg múzeumok, meg olyan járművek, amelyeket villamosnak neveznek. Az is furcsa volt, hogy abban a városban csak magyarok élnek. így aztán összeállt bennem, sok-sok mozaikkockából egy nagyvárosi valóság. Ebből az álomvilágból sokkal később lett valóság, mert a szegénység korlátai, a lehetőség hiánya és egy zord országhatár elválasztott tőle. A felgyorsult történelem, a negyvenes évek ideiglenes új határai nyitottak utat Budapest felé. S a lehetőségből akkor