Budapest, 1988. (26. évfolyam)

2. szám február - Dános Miklós: Elfogult vallomás

lett realitás, amikor egy tavaszi napon befutott a Nyugati pályaudvarra „az erdélyi expressz", amelynek egyik másodosztályú vagonjából Budapest aszfaltjára léptem. Apám legnagyobb testvére, Zsiga bátyám megfogta a kezemet, átölelt, magához vette parányi kofferemet, és én görcsösen kapaszkodtam belé, mert úgy éreztem, hogy visz, sodor, szédít ez az emberfolyam, amelynek nincs se eleje, se vége, csak rettenetes zaja és színáradata. Azóta mindez lecsendesedett bennem, megszoktam a várost, mert hiszen Budapest is csak olyan nagyváros, mint a többi metropolis. Mégis, amikor annyi esztendő után leszállok a vonatról vagy a repülőgépről, ugyanaz a szédülés fog el — szorongás, félsz és jaj! jaj! —, hogy szeretnék valakibe megkapaszkodni! Sajnos mind kevesebb a kéz, amely felém nyúl. Összehasonlítások Két-három nap kell ahhoz, hogy a messziről jött vándor és a város egymásra találjon. Furcsa, izgató folyamat az újrafelfedezés. Mert minden világváros megállíthatatlanul változtatja nemcsak arculatát, külsejét, hanem belső hangulatát és jellemét. No, meg az az igazság, hogy ezúttal nem Kelet-, hanem Nyugat-Európa felől jövök Budapestre; immár nem a Maros lehelete kísér az útra, hanem a Rajna csendje. Most már nem Kolozsvárral hasonlítom össze vagy akár Bukaresttel, hanem Párizzsal vagy Londonnal. És ha már úgyis a szubjektív vallomásoknál tartok, akkor be kell vallanom, hogy ez a Budapest, amellyel minden évben egyszer-kétszer találkozom, közelebb áll a szívemhez, pedig tudom, hogy nem Európa legszebb városa, mégis a legérdekesebb. Tisztelettel közölném azt a megállapításomat is, hogy nemcsak én öregszem, hanem Budapest is. Ez igy van! A város szívében ugyanazokat a házakat, utcákat, tetőket látom, mint húsz vagy negyven évvel ezelőtt. Csak sötétszürkébb, kopottabb, roggyantabb a házak zöme. Persze ki-kiviláglik ebből a régi rendből az új alkotások, szállodák és az autókaravánok színmozaikja. Sokszor nézegetem a félszázadnál öregebb pesti házakat. Kopottságuk, elhanyagoltságuk szinte megható. Olyan, mint amikor egy középkorú asszony hirtelen megöregszik. Nevezzük ezt patinának? Nem tudom. Ahányszor itt járok, és céltalanul kóborolok Budapest utcáin, önkéntelenül összehasonlítom azzal a várossal, amelyet immár tíz éve lakhelyemnek tudok, a nyugat-németországi Hannoverrel. Azt latolgatom magamban, hogy miként lehetne megfogalmazni a két város közötti különbséget — másságot. Gyorsan elhessegetem magamtól ezt a párhuzamkísérletet, hiszen két külön világ. Budapest igazi, régi típusú metropolis s egyben főváros. Hannover lényegesen kisebb, körülbelül 600 ezer ember lakhelye. így aztán mindenféle hasonlítgatás kissé sántít. Mégis kísért a gondolat, hogy egymás mellé helyezzem a két várost. {» A szakértő azt mondaná, hogy az első alapvető különbség a tisztaság. Ezen a téren, természetesen, Hannover jár elöl, nemcsak azért, mert kisebb, és mert a várostakarítás gépesítettsége lényegesen magasabb az északnémet városban, hanem azért is, mert az északi ember fegyelme, rendszeretete és tisztaságkényszehs-sokkal erősebb, mint a budapestié. És itt nemcsak szervezésről van szó, hanem arról is, hogy a hannoveriek minden áldott nap kisöprik, felmossák a folyosókat, lépcsőket és azután, a legnagyobb természetességgel, a ház előtti aszfaltot, sőt, az úttest egy részét is. Megöntözik a gyalogjáró melletti fákat és virágokat. A hannoveriek ősei így szokták meg ezt a tengerparti halászfalukban, ahonnan beszivárogtak a nagyvárosba. Ebben benne van a szomszéd iránti megbecsülés és a város iránti tisztelet. A szimbólum Szinte gyermeki naívsággal és meghökkenéssel figyelem Budapesten az autóforgalmat. Számomra szinte hihetetlen, hiszen a nyugati nagyvárosok is telis-teli vannak autósokkal. Ott is gőzölög az aszfalt, hullámzik a XX. századnak e szimbólummá emelkedett gépsora. De kevés olyan nagyvárost láttam, amelyben ennyire „ideges" a forgalom, ennyire kaotikus a hullámzás, mint Budapesten. Bevallom, félelem fog el, arról nem is szólva, hogy a benzingőz olyan sűrű és offenzív, amelyet megszokni nem lehet. Sajnos csak a budapesti Citynek egy parányi része kivétel. És mennyivel emberibb ez a parányi rész: a Vörösmarty térre és a Váci utcára gondolok. Hannoverben és más nyugati nagyvárosokban már sok évvel ezelőtt győzött a józanság, és a gyalogjáró ember birtokába vehette a jussát. Felszabadította a központot, kitűzte a szabadság zászlaját a város fő ütőerein, és jól érzi magát. Nincs autóközlekedés, nincs benzingőzfelhő, nincs fülsiketítő zaj. Hát akkor mi van? Megmaradt a metró, amely percek alatt összeköt az egész várossal, és senkit nem zavar a fönti világból, engedélyeztek néhány autóbuszjáratot, és győzött a kerékpár. A központba siető vagy onnan jövő emberek ezrei kerékpárral térnek haza. Nemcsak azért szeretik, mert megold egy lényeges problémát (a közlekedést), hanem azért is, mert sikk. Az utóbbi években a legkülönbözőbb divatos kerékpárok gurulnak az utcákon. A fiatalok a legújabb modellekkel büszkélkednek, játékos lendület és mesebeli színek töltik be a főutcákat. Az „Atemnot", azaz a nagyváros „légzési nehézségei" egy csapásra megszűntek. Ugyebár, milyen egyszerű? Pedig nem is olyan egyszerű. Fegyelmet követel, az új iránti érzéket, és azt a meggyőződést, hogy ez az átállás életbe vágóan fontos számukra. Budapest viszont lekörözi Hannovert és sok más nyugati nagyvárost a kultúrélet terén. Valamikor Budapestre nemcsak vásárolni jött fel a vidéki ember, hanem a kultúréletért, elsősorban a színházakért. Jól emlékszem arra, mikor szellemi körökben szinte kötelező volt megnézni minden pesti színházi premiert, hiszen erről írtak az újságok, erről beszéltek a marosvásárhelyi, kolozsvári, nagyváradi, aradi estélyeken és a kávéházak márványasztalai mellett. Ebből a szempontból Budapest előnyére fejlődött, és nem ritka, hogy a londoni, párizsi, kölni, müncheni vagy bécsi magyar anyanyelvű ember repülőre száll vagy vonatra, és elutazik Budapestre színházlátogatni. Barátaim közül alig van olyan, aki ne akarná megnézni Sütő András Álomkommandóját, vagy nem érdekli Gogol Egy őrült naplója című tragikomédiája. Az operettről és a világhírű magyar kabaréról nem is szólva. Noha a könyvek, a mozi- és színházjegyek ára szakadatlanul kúszik fölfelé, mégis telt ház van mindenütt. Sajnos kevesebben nézik meg, véleményem szerint, a budapesti múzeumokat és azon belül is a jelen emlékeit. Ámulva olvasom, hogy a tavalyi év végén 661 múzeum volt Magyarországon, és számuk nem csökken, hanem állandóan növekszik. Ilyen rekorddal kevés nyugat-európai ország büszkélkedhetik. Mégis van egy parányi hiányérzetem. Az utolsó évitzedben Rómában is, Párizsban is megnyílt a mai életmód múzeuma, azaz a mindennapi szokásokról, életritmusról szóló kiállítás. Talán jó lenne, ha be tudnék menni egy olyan nemrég létesített múzeumba, amely az utóbbi ötven év hétköznapjainak tárgyait, könyveit, szokásait vetítené elém. Bizarrul hangzik, mégis kíváncsi vagyok rá, milyen volt 1944-ben a magyar konyha, milyen volt egy előkelő szálloda berendezése, milyen villával ettek és mit az emberek; mi volt az év divatja, és így tovább. Ugyanis kiderült, hogy a mai ember nemcsak elmúlt századok valóságát akarja megismerni, hanem az általa megélt idő tárgyait, szokásait, mindennapjainak eszközeit is. Szinte végeláthatatlanul folytatni tudnám ezt az elfogult budapesti vallomást. Hiszen nagyon régi álmot testesít meg, és mint minden álom, rendkívül szubjektív, az az érzésem, hogy se eleje, se vége. DÁNOS MIKLÓS 18