Budapest, 1988. (26. évfolyam)

12. szám december - Pintér Tamás: Ostromzár a Paradicsom körül

Pintér Tamás Ostromzár a Paradicsom körül — Az éjszaka megint közelebb jöttek... Száraz megállapítás volt, a szavakon mégis átütött a félelem. Kis Ádám meztelenül állt a nyitott ablaknál, az elhúzott sötétítő függöny mögül nézett kifelé. Ezt csinálta tegnap reggel, tegnapelőtt is és azelőtt is, most már néhány hét óta. Amikor felébredt, azonnal kibújt a felesége mellől, és az ablakhoz ment, hogy lássa, amit úgyis tudott. — Szóval, közelebb jöttek? — szólalt meg az asszony a hálószoba homályából. — Egyre csak másznak előre, vagy nem? Egy kicsit ma, kicsit holnap, mint valamiféle szörnyeteg csigák. Gyere, és próbálj megerőszakolni, legalább arra az időre elfelejtjük. A férfi kedvetlen mosollyal hátrapillantott, de nem válaszolt. — Azt vártad, hogy meggondolják magukat, és abbahagyják? Vagy azt vártad, hogy visszafordulnak? — A nő hangja eltompult; mintha a takaró alól beszélt volna. — Egyszer majd csak vége lesz. Teljesen bekerítenek, körülfognak bennünket, aztán ránk másznak, és vége. Az isten verje meg, szinte már várom, hogy itt legyenek a küszöbnél. — Úgy érted, bele kell nyugodni? — Úgy értem, hogy el kell mennünk innen. — Képtelen vagyok belenyugodni. Másra se gondolok, csak arra, hogy mit lehetne tenni ellene — mondta a férfi. — Én ezen már túl vagyok, kedvesem. Lásd be, hogy csak egy dolgot tehetünk: összepakolunk, és sebesen elmegyünk, amíg lehet. — Ezt nem mondhatod komolyan. Nem, Evelin!Te is tudni akarod, mi az, ami itt folyik. — Kis Ádám maga sem hitte igazán, hogy erre az ördögi képtelenségre egyáltalán lehetséges valamilyen elfogadható magyarázatot találni. Behúzta a függönyt és leült a heverő szélére. — Régóta rájöttünk, hogy szó sincs kényszerképzetről, beteges mániáról vagy efféléről. Nem vagyunk pszichopaták. Sem te, sem én. Amikor egy pillanatra rám jön a kétkedés, eszembe jut, mit mutattak a méréseim. S amikor eszembe jut, mit mutattak a méréseim, végigfut a hátamon a hideg. Ott a füzet, amelybe napról napra beírtam az adatokat. Azok pedig tények. Nem emlékezett rá pontosan, mikor kezdődött el ez az egész. Eleinte, a munkálatok kezdeti szakaszában, s később, a kapkodva nekilódult őrült építkezés első hónapjaiban semmi szokatlant sem tapasztaltak. De aztán, amikor szükségszerűen nőni kezdtek körülöttük a betonlapokból rakott falak, lassanként olyan érzésük támadt, mintha megnevezhetetlen elemi fordulatok történtek volna. Valami bizonytalan és ismeretlen eredetű szorongás nehezedett rájuk. Az asszony az örökös zaklatott nyüzsgést, a porfelhőket kavaró teherautók, agyonhasznált munkagépek, túlterhelt toronydaruk állandó lármáját okolta. A szüntelen zaj mintha az éjszakai csendben is visszahangzott volna a fenyegetett ház szobáiban. Ez a csikorgás, bőgés, zakatolás kezdi elvenni az eszemet, mondta. Lehet, hogy emiatt lettem ennyire labilis? Mintha valakik egyfolytában szemmel kísérnének. Mintha tartanom kellene valamitől, érted? Csak azt szeretném tudni, mitől. Néha elfog a rettegés, a fene egye meg, majdnem belecsinálok a bugyiba. Főleg, amikor egyedül vagyok itthon. Miért van ez? Kis Ádám éppen úgy egérfogóban érezte magát, mint a felesége. Nem értette, mi történik velük. Majd egy tavaszi napon riasztó meglepetés érte: az a lehetetlen benyomása támadt, hogy a körös-körül föléjük magasodó csupasz épülettömbök elmozdultak a helyükről, közelebb kerültek hozzájuk, ostromzárba fogták a magányos családi házat. Először egyszerű érzékcsalódásnak hitte, a régi, megszokott térség brutális átalakulásának tulajdonította. Ánnak, hogy a szeme az elszórtan nőtt fákhoz, bokrokhoz, az akadálytalanul szétterülő városszéli település látványához szokott. Megváltoztak az arányok, mások a viszonyok. Minden más, bizonygatta magában. Egy ideig ilyesmivel áltatták magukat. Hozzá kell szokni, annyi az egész. De nem lehetett hozzászokni, mert nem lehetett semmibe venni a rendszeres változást, amelyet hajnalonként, a magas fémoszlopokra szerelt reflektorok metsző fényében és a nappali tárgyilagos világosságban újra meg újra érzékeltek. Igen, a szomszédos toronyházak minden oldalról előbbre nyomultak, közeledni kezdtek. De hát egyáltalán lehetséges ez? Hogyan lehetséges? A kétségek és a remények romhalmazán Evelin úgy nézett férjére, mintha egyedül tőle várhatna megoldást. A férfi ekkor szedte elő a szerszámos szekrényből a bőrtokos acél mérőszalagot, amely az apjától maradt rá. Szép volna hinni, hogy csak merő képzelődés, mondta. Örömünkben odaverhetnénk a fenekünket a földhöz, ha kiderülne, hogy hülye rémkép az egész, mi? Mert ha csak hülye rémkép, akkor mind a ketten a diliházba valók vagyunk. Jó néhány napon át méregette az alattomos tempóban zsugorodó távokat és rendszeresen feljegyezte az eredményt. Ám egy idő után már semmi szükség nem volt a centizgetésre. Az „ördögi képtelenség", ahogy nevezte, ijesztő bizonyossággá vált. — Csináljak valami reggelit? — kérdezte most az asszony, és tenyerét rátette a férfi meztelen hátára. — Csináljak vagy te csinálsz? — Érezhető volt, hogy bármihez inkább volna kedve, mint a reggelikészítéshez. — Ha már nem akarsz mellém feküdni, legalább tegyél fel egy kávét. Magadtól már eszedbe sem jutna. — A kávé? — Az. — Annyira hiányzik? — Annyira. A férfi ledőlt mellé és átfogta. Az összeszokott párok értő mozdulataival, sietség nélkül keresték az örömöt, nagyobb eltökéltséggel és módszeresebben, választékosabban, mint eddig bármikor. Evelin egyetlen sóvárgó mondatot ismételgetett öntudatlanul, mint aki egész életében nem akar mást, csak ölelkezni. Vasárnap lévén, az építkezési terület néptelen volt. A nap a magas házak üvegezetlen ablakain át nyers falu, üres szobákba világított. A szűk erkélyekről és az állványok pallóiról a széllökések szemetet, törmeléket, üres italospalackokat sodortak le, az egyik vörösre festett daru horgán céltalanul himbálódzott a drótkötél. Reggelizés közben Kis és felesége a konyhából az élettelen kertre látott. Fulladozó díszfákra, kiszáradt fűre, fonnyadt levelű, kókadt növényekre. Nehéz grafitszürke por lepte be az egész kertet, naponta újabb réteg rakódott mindenre. A por a 40