Budapest, 1988. (26. évfolyam)

11. szám november - TÉKA

téka A főváros irodalmából ajánljuk GUNDEL IMRE Gasztronómiáról és Gundelekről Valóban túlzás lenne azt állítanunk, hogy „a magyar szellemi élet remekei pörköltben, sörben, kadarkában és kávéban fogantak", noha eltitkolni nem lehet a szakadt bodegáktól és csapszékektől a fényes, tükrös kávéházakig terjedő honi intézmények meghatározó szerepét újabb kori történelmünk és művelődésünk alakulásában. A Gundel-dinasztia három nemzedéke, kivált az első és a második, nagy szerepet vitt a hazai gasztronómia, illetve a magyar vendéglátás jó híre érdekében. A harmadik generációhoz tartozó Imre, Gundel Károly tizenharmadik gyermeke, eléggé nem méltányolható érdeme, hogy kutató fáradozásával és írásaival föltárja és közkinccsé teszi nagy hírű családjának históriáját, s hogy nemkülönben ránk bízza: vonjuk le ebből a közérdekű tanulságokat. Milyen anyagokból áll hát az a titkos recept, amelynek birtokában és ismeretében Gundel Ferenc, majd szellemi örököse, Károly, szinte valahány tevékenységével sikerre vitte a dinasztia nagy reményű terveit? „A vállalkozói buzgalom és bátorság" — mondaná, és mondja is a mai közgazdász —, hiszen a Gundel-ház története megannyi szép álom megtestesülésének a sorozata. Igen, ám csupán ennyi volna? A létharcok mozzanatait családi krónikává szövő író munkája ennél többet sugall, hiszen e könyv lapjain az is elénk sejdül, amit a kitűnő receptekkel és dokumentumértékű fényképekkel illusztrált mű szövege szemérmesen elhallgat. Jelesül azt, hogy ezek a Bajorföldről ideszármazott s magyarrá lett különös Gundelek voltaképpen nem csináltak semmi különöset. Ám valami csodaképp, mindig úgy tették dolgaikat, hogy cselekedeteik, illetve kis és nagy tetteik, eredményeik által valahogy előbbre jusson — ha nem is a világ és nem is a hon —, legalább a közvetlen környezetük. A család? Igen, a tisztes szakma vagy a mesterség is s még inkább a budapesti vendéglátás becses tudománya. E szerény célokra vezérlő óhaj fedezeteként ott volt még valami: a rengeteg kitartással végzett fáradalmas munka, s ehhez járult az üzleti tisztesség is. Véletlen csupán, hogy a Gundel név abban az évtizedben vált ismertté, amikor a három poros-sáros városrészből törvényerejű rendelettel létrehozták Budapest fővárost? S véletlen-e, hogy két-három évtized elmúltával, amikor hirtelen testet öltött e város mindmáig érvényes alakzata, szinte ezzel egyidejűségben, a Gundel név is fogalommá vált? Hogy e települések laza halmazából megszületett Budapest, ebben fontos részük volt a Gundel Ferenchez hasonló polgárok százainak. Összefűzte őket gondolkozásmódjuk, szorgalmuk, indíttatásuk és igyekezetük iránya, a szélrózsa minden tájáról gyűltek ide, dolgosán tevékenykedtek, hogy aztán az általuk megtestesített társadalmi réteget, az egyszerűség kedvéért középosztálynak nevezzék a közírók. A Gundelek két emberöltő alatt sikerre vitték szerény, köznapi elgondolásaikat; mások idő előtt elbuktak, kudarcba fulladtak vállakózásaik; ám mégis e sokféle emberi sors szövevényéből mintázódtak meg a metropolissá nőtt város arculatát meghatározó vonások. A budapestiség látható jegyeit, a boldog aranykorként emlegetett idők városi életét, szokásait, erkölcsét többé-kevésbé ez a társadalmi réteg határozta meg. Gundel Imre szép könyvét éppen olyan -élvezettel olvastam, mintha egy nagyszerű családregény lapjait forgattam volna. Nem túlzás, néha úgy tetszett, hogy regénykönyvet olvasok, pedig a mű szerzője, tudom, nem pályázott szépírói babérokra. Élményvilága olyan anyagból sarjadt, mint ahonnét a nagy európai családregények. Szociológiai érvényű észleleteivel is örömöt szerzett, ugyanakkor rádöbbentett, mily keveset tudunk arról az itt élt társadalmi rétegről, amelyhez a Gundelek tartoztak, s ahová igazodnak ma is. Kivételes öröm olyan könyvet méltatni, amelyről tudjuk, hogy maradandó értéke van e mai könyvinflációban. (Mezőgazdasági Kiadó) KISS KÁROLY •SPHHHHHHHHH^ CSÍKI LÁSZLÓ Titkos fegyverek Szép és szomorú könyv. Mint Csiki Lászlónak minden eddigi, általam ismert írása. A megrázó szó is a nyelvemen van, de visszanyelem, mert oly sokszor, annyian mondták ki elhamarkodottan, divatból olyanok, akik csak magamutogató, díszes temetéseken feszítettek, de sohasem jártak magányosan a sírkeresztek között, a korhadás illatában, nem kapták fel fejüket a szélben tovarepülő repedt kongásra, pedig a harangok elnémultak. Maradjunk hát meg a szépnél, mely nem azonos a derűssel, és nyissuk ki az ablakot az őszi ködök szomorúságának, maradandóbb lesz így az élmény, kitapinthatóbb, körvonalazottabb a valóság s mindaz, ami mögötte van. Hiszen a szerző maga mondja a történetről: „...vállalnom kell úgy, ahogyan van." Ez a vállalás több értelemben vett hűséget is jelent. Például hűséget a valósághoz, melyhez annyi színt kever: kéket, aranyat, felhők és angyalok fehérségét, hogy — mint más történeteiben is — egyszerre csak dermesztő lesz a „mese", fanyar zöldszagot érzünk, félni kezdünk és gondolkodunk. Ahogy a regény hőse, a Bukarestbe került kisfiú, Tibi nézi Jenő bácsi trafikjából a villamosok utasait, úgy nézzük mi is az alakokat, melyekben a másság meg a valóság keveredik, így emelnek pár centire a padló fölé, mégis itt járnak, vaskos, visszeres lábon, bocskorban, csizmában, bilgerliben, csatos cipőben a földön, bizonytalanul, de az igazsághoz hűen. „...az utasokat úgy lehetett nézni a kocsi ablakkeretébn, akár fényképeket egy albumban, amikről sose tudni, hol készültek, és hogy valójában mit tesznek azok az alakok, tehát azt sem, kicsodák... Aztán elindult velük a szerelvény, és akkor már nem érdekeltek. Nem voltak valóságosak. A szerelvény helyén nagy, meleg űr maradt a sárgás kánikulában, amit talán éppen a villamosok festettek ilyen színűre, csíkokat húzva útjukon." A kisfiú szeme éles, nem káprázik, legfeljebb olykor káprázatokat lát. „Tudtam, hogy két körte meg három alma nem egyenlő öttel, mert nem egynemű mennyiségek." Ez a finom különbségtétel mennyi zavart okozhat népek, emberek között, de egyazon személyben is. Hiszen: „Annyifelé elvetődünk, szavaink értelmét is elveszítjük közben... Valójában csak anyanyelvem volt: egyedül anyám beszélt hozzám, ha mert és volt rá ideje." És még az ő szavai is okozhattak zavart, mert fia nem tudta, hogy a vánkos párna. Ebben az egyéni és nemzeti skizofréniában: „Mintha hiányoztunk volna a történetből, ami velünk esett meg." Egyébként a történet magja, summája: az anya, a feltűnően szép, magára maradt asszony, az erdélyi faluból — főleg anyagi gondok miatt, de nemcsak azért — Bukarestbe költözik fiával, a titokzatos, francia származású Jules bácsi („ráillett volna egy cukortartóra") házába, hol még ezüst evőeszközzel terítettek. Itt él Mária és Róza néni, kik ugyancsak magyarok, cselédek voltak, Mária Jules bácsi felesége lett, fia pedig a hajdani erdélyi jegyző, az apró termetű Jenő, aki megmaradhatott hivatalában a hatalomváltozások ellenére, hiszen — mint kiderült — egy román prefektus az apja, kinek elve volt: „Magyarnak lenni nem politika... Megszüntetni őket, az már igen." Jenő mégis elhagyta faluját, mint Szent Pál „a nemzeti többséget", mert úgy érezte, már nem képes szolgálni jegyzőként a népet, a magyarságot. Fiatal kora óta szerelmes Tibi mamájába, annak idején megvédte a kitelepítéstől — a férjét fogságból hazaváró asszonynak ugyanis német volt a lányneve —, Bukarestben pedig folytatja reménytelen ostromát — hiába. Mindez az idősíkok váltása, monológok során lassan bontakozik ki, sok minden sejtelmes marad, ahogy a titokzatos apa alakja is (mérnök, vadász, partizán, internát, áruló?), de a légkör, a lelki nyomás, a szorongás nagyon is valóságos, ránk, olvasókra is ránk terül, hiszen százféleképpen lehet összemocskolódni, méghozzá „törvényesen". Hogyan mondja a szerencsétlen Jenő? „Én kokárdát hordtam a szívem felett... Kitéptem vele a szívemet, amikor el kellett dugni." Önmagunk feladása vagy megőrzése — ez a tét. Ezt ábrázolja a Romániából nemrég hozzánk települt Csiki László. Nem használ méltatlan, konjunkturális eszközöket, demagógiát, ezért is sikerült mély, távlatos, gondolkodtató, mindnyájunkról szóló történetet elmondania ebben a kiváló, szép és szomorú regényben, hol a szubjektív lelki erőt táplálják az objektív szemmel rögzített igazságok, a titkos fegyverek. A regény végén anya és fia visszamegy az erdélyi faluba, hol már nincs meg a vízimalom, de a delet még harangozzák. „Ki kell bírni, Tibi" — mondja a kisfiúnak az édesanyja. (Magvető Kiadó) JÁVOR OTTÓ 45