Budapest, 1988. (26. évfolyam)

11. szám november - TÉKA

téka Tapolcai füzetek A Tapolcai Városszépítő Egyesület gondozásában folyamatosan füzetsorozat jelenik meg Tapolca és környéke történetéről, élővilágáról, hagyományairól és nevezetes szülötteiről. Eddig öt füzet látott napvilágot a Tapolcai füzetek elnevezésű sorozatban. Az első kiadvány, Czuczor Sándor Az őskortól 1301-ig című, gazdag összeállítása, 1984-ben jelent meg. A második füzet Batsányi János, Tapolca szülötte címmel, Keresztury Dezső előszavával két tanulmányban mutatja be a költő életét és munkásságát. A harmadikban az igazság védelmében címmel Tapolca másik nagy szülöttének, dr. Felletár Emilnek (1834-1917) életét és munkásságát írta meg Rédinger Béla. Felletár Emil a magyar törvényszéki orvosi kémia és toxikológia kiváló és elismert művelője, az Országos Vegyészeti Intézet megalapítója volt. A negyedik füzet címe: Adalékok a 100 éves tapolcai tanoncoktatás és szakmunkásképzés történetéhez. Szerzője, Mayer Dénes ismerteti a tapolcai ipar őskorát, a céhrendszert, a századforduló és a két világháború közötti időszak válságos periódusait és az újjászervezést. Az ötödik füzet tulajdonképpen az első folytatása. Szerzője szintén Czuczor Sándor, munkájának címe: Tapolca és környéke kronológiája 1301-1526-ig. Mint a szerző írja, a füzet elsősorban eseménytörténetet tartalmaz, de gazdaság- és művelődéstörténetet is nyújt. KOVÁCS MÁRIA NÉMETH ANTAL Új színházat! ,,Ma már oda jutottunk, hogy a kritika s a közönség egyaránt jóhiszeműen avatja sikerré közönséges mesteremberek darabgyáripari cikkeit. " A harmincas évek legelején írta ezt egy harminc esztendős színházi kritikus. (Aki doktorátusát is az akkoriban oly ritkának, sőt, „kuriózusnk" számító színháztudományból szerezte.) És mert a szegény józsefvárosi család fia, dr. Németh Antal Németországban olyan mesterek színházait látogatta, mint — többek mellett — Reinhardt és Jessner, Franciaországban pedig Báty és Antoine (nem is szólva arról, hogy Párizsban többször megtekintette a Sztanyiszlavszkijszínház előadásait is), a magyar s azon belül a fővárosi színházaktól is magas színvonalat igényelt. Annál furcsább volt — legalábbis annak tűnt 1935 nyarán —, hogy megkapta a Nemzeti Szinház igazgatói címét — legalábbis áttétellel — a Gömbös Gyula-kormányzat egyik, akkor már hitleri Németországgal rokonszenvező tagjától, Hóman Bálint kultuszminisztertől. Bár nem volt vitás, hogy Németh Antal már igazgatása első idejében bebizonyította, többet ért a színházhoz, mint elődje, Voinovich Géza, a demokratikus és liberális sajtó kritikusai elnevezték „Hómanboynak". (Különösen, hogy nemcsak a Nemzeti Színház igazgatója, hanem a Magyar Rádió főrendezője lett.) S ugyanakkor — legalábbis e fontos pozíció első idejében — olyan nyilatkozatokat is tett, amelynek úgy tűntek, mintha a hivatalos kulturális kormányzatot védelmezte volna. Ugyanakkor azonban — és ez kiderül nemcsak e könyv szerkesztőjének, Koltai Tamásnak a bevezető tanulmányából, hanem több olyan írásból is, amelyek Németh Antal tollából származnak — az Anschluß utáni Nemzeti Színház igazgatója nemcsak színházvezetői és rendezői stílusában, hanem „magánnyilatkozataiban" is mind jobban távolodott attól, ami a „Hóman-boy" kifejezéshez illett volna. Ha belenézünk az 1938 augusztusában megindult Magyar Nemzetbe, tapasztalhatjuk, hogy Németh a legkülönbözőbb szélsőjobboldali újságírókkal (például Fiala Ferenccel) került sajtóperekbe. De a kormánysajtóban is — főleg az annak „vonalától" jobbra álló Új Magyarságban — mind több támadás jelent meg Németh Antal ellen. Aki 1941-ben olyan, akkor már nyíltan baloldali és az országnak a világháborúba való sodrása ellen is fellépő — Nemzeti Színház-i tagnak, mint Gobbi Hildának előadóestjét volt hajlandó bevezetni. Ugyanakkor félreérthetetlenül támogatta nemcsak Gobbit, hanem a Nemzeti Major Tamás körül kialakult, harcosan antifasiszta csoportját (Olthy Magdát, Várkonyi Zoltánt, Ungváry Lászlót, Pásztor Jánost, Somogyi Erzsit) is. Nem véletlen, hogy 1945-ben, a felszabadulás után Major és Gobbi nyíltan kiállt Németh Antal védelmében. Ennek ellenére Németh több mint tíz évig nem vett, nem vehetett részt nyíltan a „színház-csinálásban" — sokáig mint Shakespeare-kiadások „belső" kritikusa, mint a Népművelési Intézet, többek mellett, bábelőadásokkal foglalkozó szakértője dolgozhatott csak. És amikor 1956-tól kezdve nyolc esztendeig különböző vidéki színházakban mint rendező működött, már nem volt módja olyan produkciókra, mint amilyeneket a budapesti Nemzeti Színház igazgatójaként és a Magyar Rádió főrendezőjeként mutatott be. Például Az ember tragédiája különböző stílusú előadásainak és Tamási Áron, Márai Sándor, Német László első színműveinek volt a rendezője. Ugyanakkor a kötetben is olvasható Németh Antal 1967-ben — nem sokkal halála előtt — írt tanulmánya Egy emberöltő Az ember tragédiája szolgálatában címmel. Ebből kiderül, hogy az elmúlt húsz esztendőben — amikor is nem volt módja Madách remekének színre vitelére — mennyivel korszerűbben látta a Tragédia rendezését. („A további két évtizedben — olvassuk az eddig nyilvánosságra nem került tanulmányban — viszont más tényezők akadályozták. Egy évtizedig a rendezői tevékenységben, a második évtizedben pedig abban, hogy azt és úgy csinálhassam, ahogyan számomra a kenyérkereseten túl értelme lett volna.") Bár az Új színházat! gazdag „anyaga" ellenére sem ad teljes képet egy sokoldalú és jellegzetes színházi ember tevékenységéről, annyi bizonyos, hogy bár a Nemzeti Színház élén Németh Antal nem kevés értékeset is tett, jobb lett volna a magyar színházkultúra számára, ha 1935 nyarán nem ajánlják be Hóman Bálintnak. Akkor ez a modern — és több szempontból a későbbi színházi fejlődést előre látó — szakember egy percig sem lett volna „Hóman-boy". Hanem „csak" az, aki legbelül volt: Németh Antal. (Múzsák Közművelődési Kiadó) ANTAL GÁBOR Könyves múlt a Váci utcában Az ember — még a szakmabeli is: irodalomtörténész, kritikus, propagandista vagy eladó — többnyire egy-egy könyv szerzőjére és címére figyel, aztán, ha érdeklődés ébred benne, nekifog az elolvasásának. Milyen hangulatteremtő lenne pedig olykor megnézni — nyomdásznyelven szólva — a kolofont, a belső címlap hátoldalát. így például a Könyvkereskedők a régi Váci utcában a pesti könyvnyomtatás első száz évében című könyvben ezt a megjegyzést találjuk: ,,Megjelent az Akadémiai Kiadó Budapest V., Váci utca 22. sz. alatti könyvesboltja újjáépítése alkalmából, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének támogatásával. " A viszonylag rövid terjedelmű mű 91. oldalán pedig ez a múltat idéző, lírai ihletésű szöveg olvasható: „Nyomdák és nyomdászok, könyvek és kereskedők, cenzorok és revizorok, engedélyezett és tiltott könyvek, Lipcse és Pest. Nagyszámú, néha megfejthetetlen adat. És ki gondolta volna, hogy a pesti könyvnyomtatás első száz évében — 1757 és 1857 között — ezek jó része egyetlen utca házsorait járva felidézhető. így hát a Váci utca nem egyszerűen a pesti könyvkereskedelem szülőhelye, hanem a honi művelődéstörténet nagy titkainak tudója is. És ha jól kérdezünk, e titkok némelyikére fény derül" Aki ezúttal szerzőként kérdez: Gazda István, a neves tudománytörténész, az ELTE tudományos főmunkatársa. Lelkiismeretes és igényes kutató lévén, nem hagyatkozik a már ismert forrásokra, hanem levéltárak adatait tárja föl, és egykorú közléseken mélyed el, így munkája számos új elemmel gazdagítja a magyar művelődés e fejezetét, helyesbítve nem egy korábbi megállapítást. A szerző évszámról évszámra haladva, mindig pontos adatolással követi nyomon azt a folyamatot, melynek során a szerény kezdetektől a múlt század közepére kibontakozik Pesten a fejlett könyvkiadás, nyomdászat és könyvforgalmazás. Ismerős és ismeretlen nevekkel találkozunk a könyvben, csak példaként, íme néhány: Weingand János Mihály, Tomala Ferdinánd, Hartleben Konrád Adolf, Wigand Ottó, Kilián Rozália, Heckenast Gusztáv, Landerer Lajos... Van, aki csak könyvet ad el, egy másik kottákat is árul, némelyikük kölcsönkönyvtárat nyit, sokuk pedig egyszerre kiadó és forgalmazó. De mindegyikük tevékenységének közös vonása, hogy az többnyire egy-egy Váci utcai, azóta már talán el is tűnt épületben bontakozik ki, innen terjed kisebb-nagyobb körben. A róluk szóló szabatos ismertetőket olvasva, amelyek afféle szikár portréknak hatnak, mind gyakrabban találkozunk irodalomtörténetünk kisebb-nagyobb neveivel, valamint a magyar újságírás kezdeti fegyvertényeivel. Ezeknek a könyveseknek a munkássága — elismerten vagy a feledés homályától takartan — elválaszthatatlan a magyar kultúra egyre gazdagodó fejezeteitől. így hát joggal tiszteleg ezzel a könyvvel előttük a mai utódok serege. A sok képet és számos forrásmunkát is felölelő mű szerzőjének valóban sikerült méltó emléket állítani a régi Váci utcai könyveseknek. (Akadémiai Kiadó) FÉNYI ANDRÁS 46