Budapest, 1988. (26. évfolyam)

11. szám november - Kelecsényi László: Csöndkert

Csöndkert a Józsefvárosban Anagyváros zaja mindenhová behatol, mindenkit utói­ér. Hová menekülhetnek Budapest békés polgárai a fülsiketítő, idegborzoló lárma támadásai elől? Még a város határain túl sem találni menedéket: építtetők rabolják meg a budai hegyvidék zöldterületeit, vasárnapi kirándulók harsogják és piszkítják tele a megmaradt erdőket. A belső kerületekben még rosszabb a helyzet. A meglévő te­reket előbb lebetonozták, aztán ellepték a hazárdjátékokat művelő vagányok. Tenyérnyi földdarabokon állva haldokol­nak a fák, néma beletörődéssel várják sorsukat, ami nem le­het kétséges. A Józsefvárosban még vannak kertek és parkok, melyek legalább nevükben hordják a pihenés és megnyugvás ígéretét. De a Múzeum-kert olyan már, mintha egy forgalmas országút mellett feküdne, a Füvészkert hajdani romantikája és területének nagy része elveszett, a Népliget messze van, s az Asztalos Jánosról elnevezett Orczy-kertbe bejutni közönséges városlakó számára különleges feladat. Hová menjen, aki itt békességre és nyugalomra áhítozik? Van egy hely a Józsefvárosban, egy csöndes terület, melyről nem esett szó. A Kerepesi temető. Avagy a Mező Imre úti sír­kert. A tervezett, de csak részlegesen megvalósult Nemzeti Panteon környezete. De hát ki az a bolondos különc, aki temetőbe jár kikapcso­lódni?! Akad olyan ember, aki ott érzi jól magát? Hóbortos passzió az ilyesmi, annyi szent. Hiába, mégis akadnak efféle alakok. Magam például min­den évben legalább egy alkalommal kimegyek a Kerepesibe. Nem halottak napján, mikor szinte mindenki felkeresi vala­melyik temetőt, ahol szerettei nyugszanak. Májusban megyek oda, a számomra legnagyobb magyar író halála évfordulóján. Nem árulom el, hogy ki az illető, mert senki ízlését nem óhaj­tom megbántani, aki másért rajong. Épp elég mellőzésben volt része élete végéig és a halála utáni évtizedekben, nem len­ne értelme, hogy most, mikor a kiadók és olvasók figyelmé­ben végre méltó helyre került, ellenkező előjelű legendáját nö­veljük mások rovására. Ismétlődő látogatásaim során apránként fölfedeztem ma­gamnak ezt a temetőt. Már nemcsak a művészparcella neves halottjainak nyughelyét tartottam számon. Bejártam a sírkert minden zegzugát, kiismertem titkait. Többször végighallgat­tam a mauzóleumőrök kiselőadását a nagy halottakról, Deák­ról és Kossuthról. A legfontosabb élményeket mégis egyedül szereztem. Láttam szépen parkosított területeken magányo­san meredező síremlékeket, amelyek mellől kitelepítették a szomszédokat, mert méltatlannak ítélték csontjaikat a teme­tőben nyugvásra. Láttam érintetlenül maradt parcellákat, ahol minden sír az erdeti helyén maradt. S láttam ősvadon­ként tenyésző, elhanyagolt szögleteket, ahol a burjánzó bo­zótban rég elfeledett kövek düledeznek, kóbor macskák és bujkáló szerelmespárok nagyobb örömére. Láttam e temető szépségeit és rút arcát is — mindent láttam. Ráébredhettem, hogy ez nem egyszerű sírkert, mégcsak nem is az álmodozó tervekben szőtt Nemzeti Panteon, hanem sokkal több ennél. A Józsefváros, de talán az egész város e­gyetlen csöndes parkja. Budapesten már sehol sincsenek eldu­gott kertek, emberhez méltó pihenőhelyek, valamiféle civilizá­ciós ártalom minden zöldterületre behatolt, s elkezdte mérgez­ni levegőjét vagy hangulatát. Sehol sem nyugodhat meg a bé­kességre vágyó lélek, csak itt, ebben a temetőben. Pedig minden oldalról körül van építve. Ügetőpálya, gumi­gyár, rendezőpályaudvar és egy forgalmas főútvonal szegélye­zi. A kőfalakon átillan a versenyistállók szaga, gyártási folya­matok bűze. Behallatszik a vonatfütty, s a futamok végén a csalódott fogadók moraja. Egy helyen még kerítés sem vá­lasztja el az üzemtől, ottjártamkor gumigyári szemétkupac éktelenkedett a rossz szomszédságról árulkodva. De még ez sem tudná megtörni a hely hangulatának varázsát. A temető romantikájának ízére mások is rájöttek, bár nem mindenki viselkedik méltóképpen a látogatók közül. Gyer­mekkocsit tologató kismamák mellett láttam már betonúton gyakorlatozó tanulóvezetőket, s egy alkalommal — tollaslab­dázó ifjakat is. A harmóniát azonban még ők sem tudták megzavarni. Mi ez a titok? Mit ad látogatóinak ez a temető, amire a töb­bi, tíz-egynéhány nagy-budapesti társa nem képes? Jeles ha­lottak, műemléknek beillő síremlékek másutt is akadnak. S nem is nemzeti nagyjaink mauzóleumai és a Munkásmozgalmi Panteon urnái, emlékkövei határozzák meg a hely szellemét. A titok egyik nyitja, hogy itt nincsenek temetések. Ritkaság számba megy, ha valamely halandó nagyság porhüvelyét örök nyugalomba helyezik. Aki ide belép, nem lát síró özvegyet, örökségen marakodó sötét ruhás rokonokat, a temetési menet végén viccet mesélő ismerősöket. Semmi sincsen errefelé, ami egy állandóan működő temető velejárója. Hiányoznak a bo­rostás állú gyászhuszárok, s a hantok között nem dülöngélnek beszeszelt sírásók. A csontokat és hamvakat sem tudják elcse­rélni, mert az a néhány szertartás hibátlanul teljesíthető. Aki itt sétálgat, annak tekintete nem ütközik a holtak lakó­telepére emlékeztető urnafülkék falába. A régi sírfeliratokat böngésző pillantás más, megnyugtató tapasztalatot is gyűjt­het. Azt láthatja a vándor: manapság nem hal meg senki. Ilyen baleset csak régebben érte a halandókat, mostanság alig­alig költözködik ki valaki a temetőbe, hiszen csak imitt-amott virít egy-egy friss aranyozás a régi kriptákon és köveken. Aki pedig valahogy mégis meghalt, az mind-mind sikeres ember, közismert vagy gazdag volt hosszú élete során. Másképp ugyan honnét tellett volna hátramaradottjainak kápolna mé­retű síremlékre, gránitobeliszkre, márványkriptára? Igen va­gyonosnak kellett lennie vagy legalább nagyon híresnek, ha el­hunyta után ekkora helyet foglal el az emlékkövek sorában. Ez pedig megnyugtató és vigasztaló egyszerre. Sokan nem szeretnek temetőbe járni, inkább elhanyagolják szeretteik emlékhelyét, mert a friss hantok és az állan­dó búcsúztatók saját elmúlásukra emlékeztetik őket. E helyen nem fenyegeti a látogatót efféle látvány veszélye. Sőt, ha ala­posabban körülnéz, azt látja, hogy az élet kezdő és végső év­számai milyen messze esnek egymástól. S ez a tapasztalat még a nagy csöndnél is megnyugatóbb tud lenni. S még valami. Ez a hely fennmarad, míg Pest Pest lesz. Ez nem tűnik el, mint oly sok sírkert a fővárosban és az országban. Nem telepí­tik ki a halottakat, helyükre nem terveznek luxusszállodát, re­pülőtéri kifutópályát vagy kockaházakat. Ez a temető mindig ilyen lesz, sőt, egyre patinásabbá válik. Megőrzi halottait az utókornak, amikor, remélem, lesznek majd magányos sétá­lók, bolondos rajongók, akik néhanapján ugyanúgy kisétál­nak egy-egy hanthoz, s tán hasonló következtetésekre jutnak, mint most én. KELECSÉNYI LÁSZLÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalom