Budapest, 1988. (26. évfolyam)

9. szám szeptember - Tarr László: „A mellékutcákra is gondolni kell”

szállítmányi tételt meg kell foeni, emelni, és elvinni addig, amíg kell. — Lehelne csinálni ezt másképp is? — Mi az, hogy lehetne! Javában csináják is! Tőlünk alig pár száz kilométernyire a gép, a szállítóheveder, a rakodóautómata dolgozik az ember helyett. És persze, nemcsak megbízhatóan, gyorsabban is. Erre nálunk nincs pénz. A parkolási helyzet alakulására visszahat az is, hogy az üzletek — érthető okokból — bővíteni szeretnék kínálatukat. — És ez miért gond? Pár ládával, rekesszel több, nem mindegy? — Persze, hogy nem! Azok a ládák, rekeszek ugyanis nem egy vállalattól érkeznek, hanem innen-onnan az országból. Ahelyett, hogy a főváros peremén nagy elosztó raktárakat építenének, s az üzletek, összefogva, saját közös járművükkel hoznák el onnan a nekik feladott küldeményeket. — Rémlik, mintha ezt a módszert másutt már alkalmaznák! — Miként az is elterjedt, hogy a szállításokat éjszaka bonyolítják le. Nálunk ez a — mindenkinek kedvezőbb — megoldás az istennek sem akar meghonosodni. A május 14-én bevezetett új belvárosi forgalmi rend eddigi tapasztalatai általában kedvezőek. A Fővárosi Közterületfelügyelet igazgatója, Nehrer György sem vélekedik másként. — Két éve, 1986. márciusában kaptunk felhatalmazást arra, hogy intézkedjünk tilos parkolás esetén. Mit szépítsem: rengeteg munka szakadt a nyakunkba. Intézkedéseink több mint egynegyedét tették és teszik ki a közlekedési szabályok megsértői ellen való fellépés. — Mennyi az átlagos büntetés, amit kiszabhatnak? — Ötszáz forint, de ha nem egyenlítik ki helyben a számlát, akár ötezer is lehet. Félreértés ne legyen: nem a büntetésben látjuk a megoldást, hanem a megelőzésben. Ha az autós észreveszi felügyelőnket, biztos, hogy kétszer is meggondolja: vállalja-e a kockázatot. Ehhez viszont stabilan az utcán kell lennünk. Ehhez meg ugye, létszám kell. — Hányan hiányoznak a kötelékből? — Alig néhányan. Az új forgalmi rend bevezetésével például tíz új státust kaptunk, ebből nyolcat már betöltöttünk. — Csökkent-e a szabálysértések száma? — Látványos eredményekről természetesen még nem számolhatok be. Annyi bizonyos, az első két hétben már érzékelhetők voltak a javulás jelei. 86 személyt figyelmezettünk, és harminckettőt büntettünk meg. A kirótt bírság összege elérte a 11 ezer forintot. Hat polgárt kellett feljelentenünk. És ez még csak a folyamat eleje. Az emberek tudomásul vették a korlátozásokat, mégha néha ágálnak is ellene. De majd megszokják, hogy ez a rendelkezés csakugyan valamennyiük érdekét szolgálja. Sipos Lászlót kérdezem, lesz-e folytatás, hol várhatók még forgalmi változtatások? — Az biztos, hogy lesz folytatás, hogy hol, az még nem dőlt el. A lakosság nagyobbik hányada melletünk tette le a voksát. SEREGI LÁSZLÓ 34 ,,A mellékutcákra is gondolni kell" Nemrégen felkeresett Budapesten régi ismerősöm, Anatolij Kantor szovjet művészettörténész és művészeti író. Rövid itteni tartózkodását arra is felhasználta, hogy felújítsa régi barátságunkat. Megrögzött szokásom, hogy külföldi látogatóimat kifaggatom arról, milyen benyomást tett rájuk Budapest, mit tartanak jónak, szépnek fővárosunkban és mit nem. Kantor kötélnek állt és kitűnő beszélgető partnernek bizonyult: kiderült, hogy mielőtt Budapestre jött, útikönyvekből, brosúrákból megtanulta a várost. — Budapest egyike a világ legszebb városainak... — kezdte a világot látott Kantor. Az ember hajlandó volna az ilyen mondatot szokásos udvariasságnak tekinteni, ámde a mondatot „de", azaz pontosabban oroszul „no" követte: — ...de a mellékutcák... Szép a Váci utca és környéke Pesten, vagy Tárnok utca és az Uri utca Budán, de ha az ember távolabb eső mellékutcákba téved, barátságtalan, komor kép fogadja: elhanyagolt házak, autókkal eltorlaszolt járdák, gondozatlan, piszkos udvarok. A Szovjetunióban egyes kisebb városokban, mint Riga, Vilnius vagy Tallinn, megtalálták a megoldást, hogyan lehet a mellékutcákat barátságossá tenni. Ott, a kisebb utcákban a lakosok maguk cselekedtek: fákat ültettek, egy zúgban kialakítottak egy pihenő sarkot, oda padokat tettek, virágot ültettek. Kellemes, barátságos helyek keletkeztek így, ahol a szomszédok összejöhetnek, megbeszélhetik a napi apró-cseprő eseményeket, gondokat, a futballmeccseket, sőt a glasznosztyot is... Itt közbeszóltam, hogyan egyeztethető ez össze a nagyvárosi autóforgalommal. — Hát több sétáló utcát kellene létesíteni — hangzott a gyors válasz. — Akármilyen szép is a Váci utca és környéke, ezt csak kevés ember élvezheti, de a külső városrészekben is kellene ilyen az ott lakóknak. Elvégre nemcsak a főutcák fontosak, hanem a mellékutcákra is gondolni kell. Nem mehet mindenki a Városligetbe vagy a Margitszigetre (így mondta!), a lakóház közelében is kell egy kis pihenőhely, ahová le lehet szaladni. Kantor még az autóközlekedésről is mondott néhány elitélő mondatot. Mert a sok autó — véli — megfojtja a meghittsége! és a kellemes otthonosságot, a benzinbűzről, környezetkárosításról nem is beszélve. íme, egy idegen véleménye. Megjegyzéseit tanácsnak is tekintjük, bár a megvalósítás bizonyára nem lenne könnyű. De a pihenőhelyeket talán könnyebben meg lehet csinálni valamelyik külső kerületben, ahol még nincsen minden talpalattnyi hely beépítve. TARR LÁSZLÓ