Budapest, 1988. (26. évfolyam)

9. szám szeptember - Seregi László: Kiűzetés a paradicsomból

szemben a meglévő 8 ezres készlettel. Nem csoda, hogy aki idejében érkezett egy-egy felkapottabb területre, hamarost vadnyugati párviadalok ingyen nézőjévé válhatott. A „győztesek" maradtak a küzdőtéren, ám parkolni akart a „vesztes" is. Más eshetőség híján szépen felállt a járdára, leszorítva onnan a gyalogosokat. A gyalogosok pedig — puszta jelenlétükkel — kétségbeesésbe hajszolták a mögöttük „lépegető" autósokat, a 15-ös buszról már nem is beszélve. Közben persze, eregették a kipufogógázt, amely — szakértői felmérések szerint — egy méter magasságig „feltöltötte" az utcák légterét! — Amikor kitudódott, hogy forgalomkorlátozást vezetünk be a Belvárosban, valóságos roham indult ellenünk — idézi fel a közvetlen előzményeket Sipos László, nem titkolva, hogy sokan afféle erőpróbaként fogták fel a készülő intézkedést, még pontosabban annak elhárítását. A gyakorlatban ez annyit tett, hogy a maga részéről mindenki osztatlanul egyetértett a tervezett rendelkezések lényegével, kivéve azt az esetet, ha az előírások rá is vonatkoztak. Márpedig, ha egyszer felemelik a zöld táblát, többé nincs erkölcsi alapjuk arra, hogy másoktól is megtagadják az engedélyt. De ez még odébb van. Ám, jól tükrözi, hogy manapság általában mit értünk demokrácián. Mindenkire érvényes határozatokat, ameddig a tiltás nem csorbítja a saját, személyes érdekeinket. Ennél érdekesebb, tanulságosabb a mostani korlátozás előtörténete. A verdiktet ugyanis a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága mondta ki az ügyben, nem adva át a döntés jogát a tanácstestületnek. Nem biztos, hogy ezt jól tette, ha az alapvető demokratizálódási szándék felől minősítünk. A mostani döntés azonban kétségkívül, mégha szűk körben is keletkezett, a többség javát szolgálja. — Általában azokét, akik nem az V. kerületben laknak — mondja kesernyésen az egyik tanácstag, aki nem hajlandó elárulni a nevét, mondván, nincs értelme újra felkaparni a sebeket. Igaza van. Miként abban is, hogy az utóbbi időben, szinte mást sem hallani, minthogy „minden erőnkkel járuljunk hozzá a helyi önállóság feltételeinek további javításához". — Hát én megpróbáltam ágálni. Nem a magam érdekében, mert nincs is autóm. A választóim hallani sem akartak a korlátozásról, arra hivatkozva, hogy nem azért vették a kocsit, hogy fényképről nézegessék. Miért büntetnek minket azért, mert az V. kerületben lakunk? Ezt kérdezték, persze, nem tőlem, csak általam, de senki nem tudott nekik megfelelni. Vagy ha megpróbálkozott a magyarázattal, úgy sem fejezhette be. Lévén, nem azt mondta, amit az emberek vártak tőle. A szomszédos kerületek lakossága is ferde szemmel nézte a fejleményeket, jól sejtve, hogy a következmények rájuk hárulnak. Az ugyanis nemes törekvés, hogy az emberek változtassanak közlekedési szokásaikon, használják gyakrabban a főváros tömegközlekedési járműveit, de a prédikáció ehhez kevés. Aki eddig behajtott, most csak addig hajt be, ameddig szabad. És ott leteszi a kocsiját, az arrafelé élők meg kerülgessék, ahogy bírják. A politikusabbak dilemmájukat ekként fogalmazták meg: mit ér a letiltás, lehetőség nélkül? Miért nincsenek nálunk, kellő számban parkolóházak, parkolók, eleve nevetségessé téve azokat, akik a hiányukra hivatkozva szegték meg a szabályokat? A kérdés, persze, szónoki. Temesi László, a Fővárosi Garázsipari Vállalat igazgatója szerint sem az elhatározásokban van hiány. Hanem pénzben. De tételezzük fel, hogy saját erőből, központi támogatással kiegészítve, építenének is egyet-kettőt. A kérdés, hogy kinek? Fizetésképes hazai kereslet ugyanis alig van. Az emberek inkább a házuk elé állítják a kocsijaikat, de fizetni semmiképp sem akarnak. Feltéve, hogy nem maradna más lehetőségük. Ehhez viszont meg kellene épülnie annak az egy-két parkolóháznak. De hát, nincs pénz. — Természetesen mi is számítunk az állampolgárok megtakarításaira, de vérmes reményeink aligha lehetnek. Az Aranykéz utcai létesítményünket, amelyet 500 hellyel épp tavaly adtunk át rendeltetésének, 438 ezer forintból hoztunk ki. Tévedés ne essék: egy-egy hely került ennyibe. Kinek éri meg, hogy legfeljebb 150-200 ezer forintot érő autójának 600 ezer forintos állandó parkolót vásároljon?! — Az előbb 438 ezer forintot említett! — Persze. Akkor ugyanis még annyival lehetett számolni, ma már, az infláció miatt a 600 ezer a kiindulási alap. — Télen az országgyűlés törvényt alkot a társulásokról. Ennek alapján tesz arra mód, hogy magánszemélyek is beszálljanak efféle létesítmények építtetésébe? — Bízom benne, hogy sem elvi, sem gyakorlati akadályok nem lesznek. Kivéve egyet: attól, hogy új jogszabályt hoznak, még nem gyarapszik a potenciális vásárlók száma. — Szóval belátható időn belül az Aranykéz utcai parkolóházat nem követi újabb? — Talán igen, talán nem. Terveink vannak, majd kiderül, hogy megvalósulhatnak-e. Bizakodom, mást aligha tehetek. És mit tehet szegény autós? A kölcsönhatásról szóló törvény értelmében effelől kétségünk sem lehet: megpróbál visszajutni oda, ahonnan kiebrudálták. Ha az V. kerületben lakik, akkor — lám, mégiscsak megéri a harc! — nincs oka az aggodalomra. Csak bemegy az Engels téri ügyfélszolgálati irodába, hiteles okmányokkal bizonyítja, hogy a városrészben van az állandó bejelentett otthona, mi több, az autó tényleg az övé, és máris megkaphatja a behajtási engedélyt. Mindössze száz forintot kell leszurkolnia, annyit is csak azért, hogy megvásárolja az okmánybélyeget. Ugyanennyit fizet az a közintézmény, amelynek van saját garázsa, kocsijaival tehát senki elől nem veszi el a felértékelődött helyet. Mindjárt más a helyzet azokkal, akiknek nincs saját kezelésű parkolójuk. Akik nem jogosultak számukra kötelezően szavatolt megállási felületre, azoknak 35 ezer forintot kell fizetniük. Ezért a pénzért azonban nem helyet, csupán felhatalmazást kapnak arra, ha szabad helyet találnak, oda beállhatnak. A rendőrök, tűzoltók, a posta, a diplomáciai testület tagjai, s általában azok, akiknek hivatalból jár a parkoló, 58 ezer forintért válthatnak állandóra szóló behajtási engedélyt. A tarifális megkötöttség érdekes változásokat idézett elő. A Pest Megyei Tanács például korábban 42 helyet foglalt le.Hiába kértek-könyörögtek nekik, hogy oldják meg munkatársaik parkolási gondját másként, a fülük botját sem mozgatták. (Félreértés ne essék; a többiek sem). Most, hogy 58 ezerbe kerül a hely, már csak egyre tartanak igényt. A Kereskedelmi Minisztérium is jócskán alább adta: két engedélyt szereztek be, holott addig valamennyi tisztségviselője a kapuban tette le a kocsiját. — Mintegy 15 millió forint lesz a bevételünk az engedélyek kiárusításából. Ez a pénz nem kerül a közös alapba, ebből támogatjuk a parkolók és parkolóházak építését — magyarázza a tanácsi csoportvezető, gyorsan hozzáfűzve: az egyértelmű anyagi érdekeltség sem enyhíthet a kezdeti szigoron. Hiszen akkor az egész rendszer kártyavárként omlana össze. És előbb-utóbb mindent elölről kezdhetnének. — Az áruszállítás feltételei is megváltoztak — veszi át a szót Folk György, a Fővárosi Szállítási Tanács vezetője, aki nem tagadhatja, tapasztalataik szerint ezt a korlátozást már sokkal előbb be kellett volna vezetni. Annál is inkább, mert a teherautók miatt szinte lépni sem lehetett. Hihetetlenül hangzik, de nincs okunk az adatban kételkedni: egy nap átlagosan 42 ezer teherautó érintette valamiképp Budapestet, s többségük — már csak a közúti hálózat elavultsága miatt — átment a Belvároson is. A tarifális rendszer életbe léptetésével csak ezer, nem tévedés: egyezer kocsira kértek behajtási engedélyt. Okkal feltételezhető, hogy a többieknek azelőtt errefelé semmi indokolt dolguk nem akadt. Ebből, persze, korántsem az következik, hogy mostanában örömteli esemény a belvárosi árurakodás. Mindenesetre az már aligha fordulhat elő, hogy a közös rakodóhelyeken magánautók lebzselnének. — Szállítani csak délután hattól reggel tízig lehet. Aki nem tartja be az előírásokat, menten megbüntetik a közterületfelügyelők. És most hamar szembeötlenek. Hiszen a megadott időhatárokon túl egész egyszerűen be sem hajthatnak. — Azok sem, akik tejet, kenyeret, meg friss húst hoznak? — Ők délután egy és három óra között jöhetnek. Nem örülünk nekik, de a mostani helyzetben nem tagadhatjuk meg tőlük a behajtási engedélyt. — Miért nem? — Sokan azt gondolják, hogy a parkolási szabályok betartása és betartatása pusztán szigor, eltökéltség meg hatósági szemlélet kérdése. Pedig nemcsak az! Itt vannak például a mi járműveink. Nysák, Zsukok, lefutott, korszerűtlen típusok, ha egyáltalán valamikor is korszerűek voltak. Ezeknél a gyártmányoknál nincs semmiféle, az emberi szervezetet kímélő szerkezet. Minden egyes 33