Budapest, 1988. (26. évfolyam)

9. szám szeptember - Müller Tibor: Minden az iskolában dől el

alkotó munkát, különösen olyan időben, amikor egyre többet kívánnánk meg az oktatástól. Ma, mintegy negyvenezer pedagógus dolgozik a fővárosban. Ez a legnagyobb értelmiségi réteg. Az általános iskolai pedagógusoknak mintegy negyven százaléka harminc éven aluli. Jelentős anyagi gondokkal küzdenek, most indulnak a pályán, családot alapítanának, lakáshoz szeretnének jutni, hogy mindebből mi következik, nem sorolom. Nagyon sokszor és sok helyen elmondtuk már. De meggyőződésem, hogy a mai oktatáspolitikánk minden baja itt, a tantestületekben keresendő. Azt is mondják manapság, mintegy gyógyírként, hogy a pedagógia — művészet. Isten őrizz, hogy ezt tagadjam. De a pedagógia mesterség is. Amire meg kell tanítani a leendő tanítót. Arra, hogy mit, hogyan oktasson, hogyan kösse le minden egyes gyerek figyelmét. Hogyan nyerjen meg minden egyes diákot. Ő a legönállóbb ember. Amikor kiáll a katedrára, egyedül van. Hát legalább, amikor kijön az osztályból, segítsünk neki. Hiszen minden az iskolában dől el. — Tudomásom szerint a pályakezdők fizetésének jelentősebb emelését tervezték most szeptemberre. — Most, amikor beszélgetünk (június végén — A szerk.), noha elhatározott szándék ez az emelés, nincs még szó arról, honnan lesz rá fedezet. És vajon mi történik azokkal, akik már kéthárom-nyolc éve a pályán vannak? Esetleg alacsonyabb a bérük, mint amivel a pályakezdőket alkalmazni fogják? Nehéz helyzet. Nem lehetetlen, hogy további hangulatromlást idéz elő a nevelő testületekben. Nem akarok károgni, majd elválik. — Hány általános iskolás gyerek van ma Budapesten? — Kettőszáztizenkét ezer. És, ugye, tudja, hogy nincs abban semmi túlzás, ha azt mondom, mindegyikünk egyedi eset. Másmás képességekkel, egyéniségekkel, habitussal. Mindegyikük mellé egy-egy tanító kellene. Ez, persze, ábránd. De legalább ilyen tévútra visz, ha átlagokról beszélünk. Gondolja csak el, a több mint kétszázezer gyerek közül megközelítőleg tíz százalék deviáns magatartású. Ez bizony sok. Még több, ha számításba vesszük, hogy ez nem egyenletesen elosztva található meg az iskolákban, hanem vannak olyan intézetek, amelyekben a pedagógusok a létszám egyharmadában ilyen diákokkal küszködnek. Az ilyen gyerekekkel való foglalkozás sokkal nagyobb figyelmet, szakmai tudást igényel és jelentősen próbára teszi a pedagógus türelmét. Nemigen beszélünk róla, de a mintegy négy százalékot kitevő cigánygyerekek, a létszámukat messze meghaladó problémát jelentenek az iskolában. Őket, ha kell, még magyarul is megtanítják az első osztályokban. Hogy mit jelent ez? A VIII. kerületi Erdélyi utcai iskolában a gyerekek harmincöt százaléka cigány... Nehéz közel kerülni hozzájuk, még nehezebb szüleiket megnyerni. És akkor még nem beszéltem arról, hogy a fővárosban, minden évben, idén is, mintegy tizenöt-húszezer általános iskolás gyerek változtat iskolát. Ez mindig konfliktussal jár. Új osztálytársak, új tanítók, új környezet, megváltozik az életmód, s ezt a gyerekek nehezen tolerálják. Szóval, amikor azt mondom, hogy nyugodt tanévnek nézünk elébe, ebből nehogy messzemenő következtetést vonjon le. — Gondolom, legalább ilyen probléma, ha örömtelibb is, a kiemelkedő képességű gyerekek tanítása. És itt már az elitképzés sokat vitatott problémakörénél vagyunk. — A pedagógiatudománynak és az irányításnak, tehát nekünk, ehhez is szakmai segítséget kell adni. Az elitképzés azonban inkább a középiskola témaköre. Én egyelőre csak a tehetségesekről beszélek. Azokról, akik, ha nem kapnak megfelelő feladatot, mert, mondjuk, az osztály nagyobbik része lassabban halad, elvesztik az érdeklődésüket, nem figyelnek, munkamoráljuk csökken, s mihamarabb problémás gyerekké válnak. — De hát ez nem új jelenség! Mindig így volt. — Csakhogy a pedagógus helyzete is sokkal jobb volt. És régebben a napközit sokkal kevesebben vették igénybe. Ma a gyerekek több mint fele napközibe jár. Engedje meg, hogy most ne minősítsem ezt a formációt. Sokszor megtettem már más alkalommal és ennek a beszélgetésnek a kereteibe amúgy sem férne bele. — Kérem beszéljen a középfokú oktatásról. — Az oktatási törvény értelmében minden gyerek, amíg a tizenhatodik életévét be nem tölti, köteles beiratkozni valamilyen iskolába. Miközben az alapfokú képzés a nyolc általánossal, tehát a tizennegyedik életévvel befejeződik. A kettő nem azonos, és ez — szerintem — baj. A középfokú oktatás egyik, de legjelentősebb gondja éppen ebből adódik. Kezdem a gimnáziumokkal. Budapesten az általános iskolát végzettek harminc százaléka ebben az iskolatípusban kíván továbbtanulni. Van helyük. Idén nyolcezer gyereket vettünk fel az első osztályba. Az a baj, hogy vannak gimnáziumok, ahol többszörös a túljelentkezés az idén is, és vannak, ahová lasszóval fogják a diákokat. Ez egy ördögi kör. A neves-híres gimnáziumok válogatnak, hiszen a szülők ide szeretnék beíratni gyermeküket. Csak a legjobbak kerülnek be. A többi megy a gyengébb intézményekbe. Miként alakuljon ki akkor versengés? Soha be nem hozható hátrányok keletkeznek. És itt két nagyon lényeges dolog merül föl: miután a gimnázium elsősorban a továbbtanulás lehetőségét „idézi", kell-e ennyi, ilyen típusú középiskola? Hiszen nyilvánvaló, az itt érettségizettek nagy része nem jut be az egyetemre. Nem növeli-e tehát a gimnázium az elhelyezkedési gondokkal küszködők számát? Az érettségi nem szakképzettség. Nézetem szerint kell ennyi, sőt, több gimnázium is, csak meg kellene teremteni annak a lehetőségét, hogy a művelt, gazdag ismeretekkel rendelkező érettségizett fiatal bejuthasson valamelyik egyetemre, főiskolára, esetleg szakmát tanulhasson, hiszen érettebb fejjel, könnyebb hivatást választani. Csak a rendszer legyen olyan, hogy ne számítson kudarcnak sem anyagilag, sem erkölcsileg az ilyenfajta kockázatos pályakezdés. Tehát ne csak haladékot jelentsen a gimnázium a döntés elodázásához, hanem épüljön be a szakmai oktatási rendszerbe oly módon, hogy az általános ismereteket értékeljék a szakmai tanulmányok során is. A világ különben is arra halad, hogy még a legegyszerűbbnek mondott mesterségekhez is lassan elengedhetetlen a tágabb ismeretanyag. Ha fenntartjuk — és szerintem helyesen — a szabad iskolaválasztást, bizony kialakulnak, ki is alakultak már néhány helyen az elitképzés feltételei. Nem olyan nagy baj ez. Nem kell emiatt szemérmesen lesütni a szemünket. Csak nyíltan kell csinálni. Nem ötletszerűen. Igenis legyen felvételi vizsga. Garantáljuk a gyors haladáshoz megfelelő feltételeket, hogy a kivételes képességek, a tehetség megfelelő feladathoz jusson. A többiek tisztességes képzést kapjanak, hogy ha nem is az értelmiségi pályák csúcsain, de a legkülönbözőbb szellemi és fizikai munkák ellátásához megfelelő munícióval rendelkezzenek. — És mi van a szakközépiskolákkal? Úgy tudom, oda jelentkezik a végzettek legalább egyharmada. — Számukra az idén is megvolt a megfelelő számú férőhely — a szakoktatáson belül azonban óriásiak a különbségek. A gyerekek döntő többsége külkereskedelmi, közgazdasági, számítástechnikai, ruhaipari, vendéglátó, dísznövénykertészeti szakközépiskolában kíván továbbtanulni. Nem akartak menni semmifajta gépipari szakközépiskolába, már a finommechanikai vagy erősáramú szakközépiskolában is gond volt a létszámmal, sőt, autószerelőnek is éppen csak annyi gyerek jelentkezett, ahányat felvettek. A beiskolázás jobban liikrözi a lakosság gazdasági érdeklődését, mint bármifajta felmérés, statisztikai adat, kimutatás. Igen ám, de a népgazdaság azt mondja: nekem ennyi és ilyen állásom betöltetlen, itt van szükségem szakemberre; ilyeneket képezzetek. A szakmunkástanuló iskolákban ez a képlet még egyértelműbb; vízvezetékszerelőnek, bádogosnak, textil- vagy vegyipari szakmunkásnak egyszerűen nem akad jelentkező. Mit csináljunk? Az idén plusz húsz osztályt nyitottunk — a szülők kívánságának megfelelően — az úgynevezett konjunktúraszakmák oktatására. De jól tettük-e? Nem éppen az állástalan pályakezdők létszámát szaporítottuk, amikor egy-két évre igyekeztünk csillapítani a szülők idegességét? Az igazság, hogy az oktatás nem „csinálhatja" meg a foglalkoztatáspolitika „leckéjét". De azért az oktatás — szolgáltatás. A népgazdaság által benyújtott igényeknek, „megrendelésnek" köteles eleget tenni, ahhoz igazítani a munkáját. De az iskola — és ezzel is meg kell békülni — nem nyújthat garanciát arra, hogy az ott megszerzett szakképesítéssel el is lehet helyezkedni. Ez mindenkinek a saját kockázata kell legyen. Mi ebben az évben azt is vizsgáljuk, hogy a szakoktatásban végzett gyerekek hogyan válnak be az üzemekben. Mert nem kétséges, hogy az iskola és a vállalat szorosabb kapcsolata, együttműködése bizony üdvözítő lenne. Nem jó, ha egyre több cég mondja föl a gyerekek gyakorlati képzését. Pedig, aki csak n> éves tervszámokig lát, s tovább nem, csaknem vak. Ha nem n dunk az üzemekkel közösen gondolkodni, ha nem leszünk képcsek lényegesen szorosabbra fűzni kapcsolatainkat — alapvetően meg kell változtatni szakoktatási rendszerünket. Mi, önmagunk-18