Budapest, 1988. (26. évfolyam)

7. szám július - P. Szabó Ernő: „Érzi a kő természetét...”

Kalapos fej Olyan sokféle formában, minőségben jelenik meg, mint anyaga, a kő. Puha mészkő, márvány, profir, gránit — mindegyik más természetű, eltérő megmunkálást kíván. Egy dologban azonban, akár megmunkálójuk, azonosak: alkalmasak arra, hogy az esztétikumon keresztül valami fontosat mondjanak el az emberről. Nincs rá nagy szükség, persze, hogy Szakái Ernő életútja bemutatásakor hasonlatokat, párhuzamokat keressünk. Inkább azokat kell használnunk, amelyeket maga a valóság kínál, s amelyek megismeréséhez elég felfedeznünk a terek, korok, megközelítésmódok sokfélesége mögötti néhány „szilárd" pontot. Azt a szeretetet s az ebből fakadó tudásvágyat, amellyel Szakái Ernő a középkori művészet felé fordul. Azt az érzelmi-szellemi kapcsolatot, amely, talán éppen ebből következően szülővárosához, lakóhelyéhez, Sopronhoz fűzi. Végül — vagy talán elsősorban — azt, hogy személyes sorsa révén szinte a sok évszázaddal ezelőtt élt mesterek utódjának tudhatja magát. Tizennégy évesen kőfaragóinasként kezdte pályáját. Francia származású tanítómestere, Bossart, úgy adta át az anyaggal, szerszámokkal, megmunkálási módokkal kapcsolatos tudását, mint neki elődei. A hagyományok szerint folyt az élet. „Hogy mindezek mögött középkori szokások rejtőztek, azt nem sejtettem még akkoriban, hogy az egylábú műhelyszék azért Hüttenstuhl mert a Werkhütte a faragóműhely kelléke volt, és hogy a kőszállító kétkerekűt már a rómaiak bigának nevezték. És hogy volt egy szinte bútorozatlan külön helyiség, melynek padlóján a nagyobb műhelyrajzok készültek, és a falak tele voltak régi sablonokkal aggatva" — idézi fel a gyerekkori műhely légkörét készülő, a középkori kőfaragók évezredes műhelytitkai után nyomozó könyve előszavában. A középkorban négy-öt évig inaskodtak a kőfaragótanoncok, ezután tehettek inasvizsgát. Segédként már a műhely megbecsült tagjának számítottak, de csak egy-két év múltán, újabb vizsga után kezdhettek emberalakot faragni. Legalább egy évig tartott a vándoridő, majd még egy-két év, a tervezési, szerkesztési ismeretek tökéletes elsajátítása kellett ahhoz, hogy valaki mesterré váljon. Nem tanult kevesebbet Szakái Ernő sem. A hét évig tartó inaskodás majd segédkedés után 1933-tól az Iparművészeti Főiskola díszítőszobrász szakán tanult. Élete nagy fordulatát jelentette, hogy barátai, Köpeczi Bócz István grafikus és Cseh István szobrász hatására is, fölfedezte az olvasás, tanulás örömét. Járatta a Nyugatot, ekkor vetette meg könyvtára alapjait. Sok szakkötete ma már európai ritkaságnak számít. A főiskola után, kitűnő tanulmányi eredményének köszönhetően egyéves római ösztöndíjat kapott. Itt ismerte meg feleségét, Pausz Ilona festőművésznőt, akivel azután, „hogy vitáinkat szeretetben folytathassuk", 1944-ben összeházasodott. Rómából hazatérve Szakái Ernő önálló szobrászművészként dolgozott. Sopronban jelentős megbízásokat kapott — a felszabadulás után azonban ezek elmaradtak, s a szobrász ekkor vette újra hasznát a kőfaragósegédi oklevelének. — Fekete bárány volt a felszabadulás után? — kérdeztem, amikor soproni dolgozószobájában pályájának erről a fejezetéről beszélt. — Akkoriban minden római ösztöndíjas az volt egy kicsit. Elővettem a kőfaragói ismereteimet, egy idő után pedig megindultak a műemlékvédelmi munkák. Az újmassai őskohó restaurálásakor — amelyre az ismert anekdota szerint azért került sor, mert a műemlékvédelem sem a templomokkal, sem a kastélyokkal nem foglalkozhatott — művezető voltam, adminisztrátorom dr. Kampis Antal művészettörténész, egykori főiskolai tanárom volt. — Akár másoknak is, menedék volt tehát a műemlékvédelem? — Lehetőség. A műemlékvédelem kőfaragógárdája például úgy alakult ki, hogy néhány kitűnő győri kőművesmesternek — Birkmayer Jánosnak, Kőfalvi Imrének — fel kellett adniuk az önállóságukat. Nélkülük a rekonstrukciós álmokból soha sem lett volna valóság... A kőszobrászrészleg az én soproni műtermemben alakult meg, de ne gondolja, hogy az akkori lehetőségeink rosszabbak voltak, mint amilyenekkel olykor a mai budapesti restaurátorok rendelkeznek. Rekonstrukciós álmok? Szakái Ernő a Soproni Szemlében egykori főnökére, barátjára emlékezve, egészen pontosan Dercsényi Dezső visegrádi rekonstrukciós álmairól beszél. Dercsényi volt az, aki bevonta őt a műemlékvédelmi munkába a soproni Szent György-templom stukkóinak helyreállításakor. Kapcsolatukról a tavaly elhunyt művészettörténész, az OMF egykori igazgatóhelyettese is meleg, elismerő szavakkal emlékezik meg Mai magyar műemlékvédelem című könyvében. A kőfaragványok restaurálásának — írja — „vezető szelleme Szakái Ernő szobrászművész, akihez hasonló szakembert e témában egész Európában nem ismerek... nemigen létezik még egy ember, aki ennyire érzi a kő természetét, aki előtt anyagával, törésfelületével, illeszkedésével annyira elárulná titkát a sokszor jellegtelen kőtöredék." Ajó tudós bizonyít is — Dercsényi Dezső a Garaiak siklósi várában végzett munkát emeli ki könyvében. A húsz évvel ezelőtti feltárás során egy kőkonstrukció maradványai bukkantak elő a falból. Szakái Ernő ezekből egy díszes zárt erkély képét rekonstruálta. A helyreállítási tervet elbíráló tervtanács úgy döntött, hogy további kutatást kell folytatni a restaurálás előtt. A számos újabb töredékből éppen olyan erkély képe kerekedett ki, mint amilyet Szakái Ernő terve ígért. A szakemberek számára — teszi hozzá Dercsényi — ez egyáltalán nem volt meglepetés. Siklós helyett Visegrád is lehetett volna a példa, hiszen itt négy olyan díszkút is áll, amelyet Szakái Ernő és munkatársai restauráltak. A díszudvaron lévő Anjoukútház, amely az árkádos folyosóhoz csatlakozott (ma rekonstruálva a Salamon-toronyban), a Herkules-kút, amelyet szinte az előbbi helyére építtetett Mátyás király, a negyedik szinten az Anjou-falikút (ma a Nemzeti Múzeumban) s az oroszlános kút, amelyet Mátyás király az előbbi helyén, annak maradványait is felhasználva építtetett. E kutaknak nemcsak az építés-, hanem a feltárástörténete is izgalmas eseményekből áll össze, az egyes darabok, amelyekből azután az egészet össze lehetett állítani, különböző időpontokban, helyeken bukkantak elő. A helyreállításhoz — ahogyan a szakember több tanulmánya is meggyőzi az érdeklődőt — művészi intuícióra és a korabeli alkotómódszer, szerkesztésmód tökéletes ismeretére volt szükség. Azaz, olyan tudásra, amelyet éppen azért nehéz megszerezni, mert az egykori mesterek féltékenyen őrizték titkaikat. Szakái Ernő, aki 1968-ban németül írt tanulmányt a gótikus-geometrikus építészeti és szobrászati konstrukcióról, „az elméleti problémát gyakorlati úton, a kőfaragómesterség és a középkorban alkalmazott síkgeometria vonalán" igyekezett megközelíteni az Anjou-kútház esetében is. Magyarán: a Herkules-kút képcsőjében felfedezték az Anjou-kútház ember- és oroszlánfejes vízköpőjét, majd 1954-ben Héjj Miklós az alapozás egészét feltárta. A kövekbe karcolt vonalak jelezték: érintőkörös szerkesztési módszerről van szó, olyan módszerről, amelyet a középkori templomok rózsaablakainak szerkesztésekor is használtak. A körök, a beléjük és köréjük írt formák, a metszéspontok pontosan meghatározták, hogy a kút melyik részének hol kellett állnia. Hitelesség, az eredeti anyagok, részletek megőrzése — ezt a szempontot Szakái Ernő budapesti munkáinál is alapvető fontosságúnak tartotta. Akkor is, amikor szakvéleményével segítette a budai Szentháromság-szobor, Stróbl Alajos Mátyás-kútjának vagy éppen a Margit híd 42