Budapest, 1988. (26. évfolyam)

7. szám július - P. Szabó Ernő: „Érzi a kő természetét...”

pillérein lévő plasztikák felújítását. Akkor is, amikor a Mátyás-templom Mária,illetve délkeleti kapuját restaurálta munkatársaival. S persze akkor is, amikor olyan fába vágta a fejszéjét, mint amilyet a gótikus szoborlelet eredeti állapotának rekonstruálása jelent a szakember számára. A fejszét, persze, nem a szakemberek vágják... — s éppen a korrigálás után tehetjük fel a mindmáig megválaszolatlan kérdést —... de akkor kik? Mert hogy a szobrokat nem egy esetben valóban fejszecsapásokkal csonkították meg, az szinte minden kutató előtt nyilvánvaló, aki a Zolnay László által 1974-ben feltárt gótikus szoborlelettel foglalkozott. Immár tizennégy éve vitatkoznak — olykor állítólag veszekednek, meg is sértődnek — a kutatók arról, hogy mitől sérültek meg, hogyan kerültek a földbe a szobrok, s persze arról is, hogy mikor, mi célból készültek. Az egyik legújabb verziót egy freiburgi doktori disszertációban Michael Victor Schwarc állítja fel. Szakái Ernő kezembe adja a kötetet, a címe: Udvari szobrászat a 14. században. E szerző szerint a szobrok keletkezése és pusztulása is az 1396-os nikápolyi vereséghez kapcsolható. Mondani sem kell talán, hogy ez a felfogás igencsak eltér jó néhány itthoni kutató álláspontjától. S persze eltér Szakái Ernőétől is. Az ő elképzeléseit újabban a Budapest Régiségei XXVI. kötete közölte Vita címszó alatt, Entz Géza lektori véleményével, Marosi Ernő és Tóth Sándor hozzászólásával. Tizenkét évvel ezelőtt, a Zolnay Lászlóval közösen írt könyvben Szakái Ernő még csak a faragás közben elrontott, ezért megcsonkított, szertartásos körülmények között eltemetett szobrokról, az úgyvenezett Bernhardtokról beszélt. Az 1984-es tanulmányban a tárgyi anyag részletes elemzésén, a lelőhelykörülményeken alapuló következtetéseket továbbgondolva arra tett kísérletet, hogy a szobrok sérülésének és eltemetésének jelképrendszerét vegye szemügyre alaposabban. Mi a bizonyíték minderre — szokták tőle kérdezni művészettörténész kollégiái, amikor elképzeléseiről beszél, s e kérdésekre a kövek kutatója nem adhat okleveleken alapuló választ. Viszont egyre több könyvet olvasott el, hogy a tömeges szobortemetéshez, a csonkításokhoz Ó-, közép- és újkori párhuzamokat találjon. Ez a vita nem ért véget — mondja Szakái Ernő, aki úgy véli, hogy a szobrok Mátyás király idejében kerültek a földbe —, de a tárgyi anyagot a viták, szerencsére, nem változtatják meg, s maguk a szobrok segítenek hozzá, hogy egyre több ismeretet szerezzünk a korabeli kőfaragásra, a budai királyi műhelyre, a kőfaragás műhelytitkaira vonatkozóan. A budai anyag ebből a szempontból egyedülálló, egész Európában. A vélemények természetesen különböznek. Ez tény. Az is tény azonban, amit Entz Géza lektori véleményében írt le, s ami nemcsak erre az elképzelésre, hanem Szakái Ernő egész pályájára vonatkoztatható: „eddig kevéssé figyelemre méltatott szempontokat vet fel, amelyek nemcsak a budai szoborleletre, hanem a középkori szobrászat életére, a középkori ember gondolatvilágában betöltött szerepére irányítják a kutatást. Példát nyújt arra, hogy a restaurátori tevékenység nemcsak szorosan vett feladatára irányulhat, hanem folyamatából a mesterség gyakorlati és szellemi világára is levonhatók vagy valószínűsíthetők olyan következtetések, amelyek a szokványos művészeti és történeti utakon kevésbé elérhetőek, és új távlatokat nyitnak a kutatási módszerek számára." Az illendőség úgy kívánná, hogy a műveket, szakmai publikációkat, kitüntetéseket részletesen ismertessük, erre azonban immár aligha jutna hely. Arról viszont mindenképpen szólni kell, hogy a Képzőművészeti Főiskolán ő indította meg a szobrász-restaurátor képzést, s hogy ma is szorgalmasan dolgozik már említett, a kőfaragás évezredes titkai után nyomozó könyvén. Szóval és írásban is azt tette, teszi hát, amit a véső, a vázlatok, rajzok segítségével: tovább formálta azt a valamit, amit művészetnek nevezünk, amiről nem tudjuk pontosan, micsoda, de ami nélkül aligha létezhetne az. ember. S mindeközben igen szerencsésnek érezte, érzi magát: a műemlékvédelemben azt csinálhatta kötelességszerűen, de kötetlenül, amit nagyon szeretett. P. SZABÓ ERNŐ Püspök alak torzója 43