Budapest, 1988. (26. évfolyam)

6. szám június - TÉKA

téka ször harcias szellemű regényírót — egyszerre szerencséje és érdeme Mikesnek. Hogy aztán mégsem jött haza, az akkor is kérdéses, ha tudjuk, hogy a háború alatt megnősült, és egy „negyedrészt angol és negyedrészt svájcinémet" fia született. De még akkor is, ha Londonból bizonyos értelemben jobban lehetett tudni, merre fordulhatnak nálunk az 1945-ben kialakult s a Mikes által is lelkesen üdvözölt felszabadulás lehetőségei. Nem egészen véletlen, s nemcsak a — most már mondjuk így — How to ben an alien eredménye, hogy Mikes György egész életében „alien" maradt. Éppen ő magyarázza meg e könyv több helyén is, hogy ez a szó nem egyszerűen azt jelenti, mint a magyar „külföldi". Hanem mélyebb, súlyosabb, szomorúbb annál. Udvariasan — de kínos udvariassággal — elhatárolt „idegent" jelent. Hiszen az „alien" — vagy ha úgy tetszik „foreigner" — egy igazi angol szemében mindenütt, még saját hazájában is az. Más kérdés, s ez Mikes több, humoros szövegéből, művéből Ungvári Tamás által találóan összeállított — és Borbás Mária, továbbá Dezsényi Katalin által fordított — könyv egyes, főleg az utóbbi években írt részeiből kiderül: a tegnapi „brit" magatartás a mai angol fiatalság egyes rétegeiben is oldódik. A sajátosan találó humorú, de külső magatartásában merev angol társadalom mostanában — s erre Mikes érzékenyen felfigyelt — előnyére változik. Mi akar lenni uraságod Olaszországban: turista vagy bennszülött? — kérdezi egyik „útirajzának" elején. S rögtön válaszol: — Turistának lenni könnyebb; bennszülöttnek lenni olcsóbb. — Hozzátehetjük: Mikes György nemcsak Itáliában, de Angliában — és a nagyvilágban is — majd ötven éven keresztül turista volt. És bár tudta, hogy ez a könnyebb, mégis gyakran vérezhetett a szíve azért, hogy nem él olcsóbb — de mondhatjuk azt is, drágább — „bennszülött" körülmények között. (Múzsák Közművelődési Kiadó). ANTAL GÁBOR CSOMÁNÉ FORGÁCS EMMA Fészek és fiókák Bizonyára többen emlékeznek még a budapesti bölcsészkar — és az egész ország — háború utáni nehéz éveire, a diákok színes forgatagának jellegzetes alakjaira. Voltak a hallgatók közt zsíros kenyéren élő, tudományra szomjas, csakazértis-makacsságú tanárjelöltek, határozott és hangos kommunisták, egyre csöndesebb szociáldemokraták, a csizmás parasztpártiak között jámbor apácák vitorláztak végig a folyosón, volt báró, volt nagypolgári hölgy, aki még saját versenylovat tartott, a népi kollégisták inkább csak a kari választásokra tódultak be, volt Irma néni menzája, Horváth János és Lukács György, Eckhardt professzor és Pais Dezső... A legkövérebb kapitalista sem tud két rostélyosnál többet megenni, harsogta a katedráról Szalai Sándor, ami úgy hangzott: hostélyos, mert a professzor raccsolt... hosszú az új világnak nekivágok sora, volt köztük könyöklő karrierista, begőzölt polgár, aki előtt mindenki más „rohadt polgár" volt, voltak okosak és buták, de mindben élt a tennivágyás, és többségük tántoríthatatlanul készült az emberformálás hivatására. Közéjük tartozott a népdalokat kedvelő, mindig vidám, a körülményeket és a tennivalókat józanul fölmérő Forgács Emma. Már akkor feltűnt személyiségének egyik alapvető vonása: a gyöngébbek segítése. Önzetlenül gyámolította a fővárosban, az egyetemen helyüket kereső vidéki lányokat, s ez a támasznyújtás jellemző későbbi életére, pedagógusi munkájára, szülői gondoskodására is. Öt fiút nevelt föl Csománé Forgács Emma ugyancsak — azóta elhunyt — pedagógus férjével. Erről a családi fészekről s benne az öt fiókáról, az öt fiúról, majd az unokákról szól a könyv, mely nem regény, nem rendszeresen vezetett napló, hanem a gyermeknevelés évtizedeinek jellemző mozzanatait felidéző emlékezés — az olvasó és a szerző okulására, gyönyörűségére. Létrejöttében szerepet játszott Varga Domokos ihletése és segítsége. Egy nagy család maga a világ, az emberiség, lehetetlen leírni, csak átélni lehet életét. És ez az élet szép. Szinte megrendítő, hogy egy igen nehéz korban miként tudtak átlábalni a család tagjai a nyomoron, a hántásokon egymás támaszaivá válva. Mert ez a könyv nem a keservek előszámlálása, hanem a vidám együttlét nyugalma, a heroizmus derűben oldódik fel, mely megadja az emberi lét szépségének az alapszínét. Pedig a könyv írója úgy nevelt föl öt gyermeket, hogy közben megszakítás nélkül végezte tanári munkáját. Persze voltak sértések, értetlenségek is: minek ennyi gyerek, bizonyára vallásosak, nacionalisták... Aztán a sajnálkozás! „Őt a gyerekei miatt senki se sajnálja! Értse meg inkább, hogy ebben az elsatnyult, nagyvárosi bérházas életben az állandó primitív korlátozottság miatt satnyul a fiatalság!" Ugyanakkor, persze, adódnak idegrongáló pillanatok is. „Egy héttagú család zaja, mozgása nem egyszerűen az összeadás szabályai szerint növekszik ...egymáshoz viszonyítva fokozódik, olykor az őrületig. De azért többnyire ki lehet bírni. „Hiszen: „Csülökig járunk a forgácsban, megőrülünk a zajtól, de ez legalább mind csinál valamit, mint a megszállott, míg a többi szerencsétlen kamasz az utcán lötyög." Egyszerre lesznek a fiúk ilyen környezetben edzettek és védettek is. „Anya is vidáman dúdolgatva süti a harminc-negyven mákos-diós bejglit" karácsony előtt. Áz igazságot is ő fogalmazza meg: „A nagy család olyan, mint egy hatalmas gyümölcsös kosár. Bárki, bárhol szed tudásgyümölcsöt, szépséggyümölcsöt, hozza haza, szórja a közös kosárba. Bárki érte nyúlhat, megízlelheti". Bátorságot ad e könyv a fiataloknak, reményt az időseknek, akikben még a belenyugvás nem gyűrte le ifjúságuk akarását. Ezért érzem a legszebb résznek az utolsó mohikán jelképpé emelkedő történetét. A fiúk indiánkunyhót építettek, majd a kunyhó összerogyott, mást kezdtek játszani, csak a legkisebb fiú építette fel a romokat. „Pici lett a kunyhó. Balázska ült bele egyedül. A nagy kunyhóban átélt boldogságot akarta visszaálmodni? Nem tudott belenyugodni, hogy minden jó mulandó? Ült a kunyhócskában, teljes indiánszerelékben, egyedül." Örülhet az, akinek a sors ilyen kunyhót juttatott gyermekkorában, hova bármikor, felnőttként is beülhet. (Kossuth Könyvkiadó) JÁVOR OTTÓ PESTERZSÉBETI MÚZEUMI FÜZETEK 5. Kinyitom az időt Költői antológia 1987 — ezzel az alcímmel adja közre verseit, prózai részleteit tizenegy költő. És hat művész rajzai szerepelnek a kötetben. Vannak közöttük neves, híres, hírhedett költők és olyanok, akiket csak a szűkebb baráti kör ismer: Adorján Gyula, Bókkon Gábor, Csillag Tibor, Endrődi Szabó Ernő, Fejér Balázs, László E. Piroska, Morvay László, Petrőczi Éva, Veress Miklós, Zalán Tibor, Zsombok Timár György. Van közöttük gimnáziumi diák és hatvan feletti ember, sőt, van grafikus, aki nem rajzzal, hanem verssel szerepel. Ő, Morvay László adta kezembe az antológiát, mondván: „Ne azzal törődj, hogy én is szerepelek benne, méghozzá verssel, hanem az összképre figyelj, arra, amit ebből a kötetből Kárpáti Kamii alakított, az ő szövegeit kövesd." Azt hiszem, kritikusként én sem mondhatok mást: figyeljük az összhangot. Figyeljünk arra, hogy kézbe vehetünk egy antológiát, amelyben nagyon különböző versek vannak — szonettől képversig —, de mind vers. Nincs benne dilettáns munka. Költői termék mind. Méghozzá olyan ez az antológia, hogy képet tud adni a teljes magyar költészetről. Mindaz a törekvés, ami másutt is nyilvánvaló, jelen van ebben a kötetben. Valahogy igazat adhatok a kötet szerkesztőjének: Vajha a szerzők ne csak azt néznék, hogy saját verseikben hány sajtóhiba maradt, hanem olvasnák el szomszédaik, társaik műveit is. Persze ebből a szerkesztői sóhajból az is nyilvánvaló, hogy az antológia szerzői nem egy baráti kör tagjai, hanem egy rögeszme áldozatai. Mindjárt szögezzem le: jótékony rögeszméé. Kárpáti Kamii pesterzsébeti. Még a hőskorból. És szeretné, ha ismét közösséggé forrna ez a városrész. Várossá. Nem közigazgatási, de szellemi értelemben. Szeretné, ha azok, akik ott laknak — most a véletlen folytán —, és ott laktak — legtöbb szintén véletlen folytán —, azok egy lokális összetartozás-tudatot képviselnének. Persze arra vigyáz, hogy ennek a szellemnek a dokumentuma ne legyen provinciális. Legyen valódi kötet, olvasható, jó versek gyűjteménye, amelyből az ott lakók majd kiválaszthatják a nekik leginkább kedvelhetőt. Ennek érdekében ő maga alaposan tájékozódott az ott élők műveiben, jól tud színvonalasat kiválasztani termésükből, hogy szintkülönbség nélkül illeszthesse a kevéssé ismertek verseit rangosabb társaik műveihez. Bevezető esszéje, valamint záró vitairata egybefogja az egész kötetet, melyet így szinte az ő alkotásának is tekinthetünk. Talán túloz, amikor párhuzamokra, kortárs egyetemes törekvésekre hivatkozik a helyi költők művének jellemzésekor, mégis nagyon fontos dolgot tesz: bizonyítja, hogy ugyanannak a századnak, ugyanannak a történelemnek a sorsosai ezek a költők, akiknek most verseiből válogatott. Esetenként pedig még arra is figyel, hogy ezt a sorsot, ezt a történelmet éppen az ő vidékükhöz kötik ezek a költők tematikailag: annak örül a legjobban, ha jó versben megjelenik a szűkebb haza is. KABDEBÓ LÓRÁNT 46