Budapest, 1988. (26. évfolyam)

6. szám június - Antal Gábor: A Nyugatitól a Dunáig

Literáti Nemes Sámuel neve végzetesen devalválódott. Nem tudjuk megállni, hogy ide ne iktassunk egy idézetet az újságíróíró, művelődéstörténész Tóth Béla visszaemlékezéséből, akinek Magyar ritkaságok című művéből már eddig is merítettünk: „A budapesti egyetemi ifjúság hatvanas bizottsága 1876 novemberében elhatározta, hogy Abdul Kerim basa török főhadvezérnek díszkardot küld a szerbeken Gyunisznál aratott gyűzelméért. Alig terjedt ennek híre, báró Baldácsi Antal, a lelkes öreg hazafi rögtön felajánlott a bizottságnak a díszkardhoz alkalmas ,nagyértékű régi keleti pengét'. (Pontosan tudni vélték még azt is, hogy 16 ezer forintot ér, ésAbdié, az utolsó budai pasáé volt.) Az ifjak hálásan fogadták az ajándékot, s már-már átadták a csiszárnak, hogy belőle készítse a díszkardot, mikor én azt mondtam, hogy mégis jó lesz elébb azt a pengét szakértőknek megmutani. Mondtam pedig ezt azért, mert a penge még az én avatatlan szememben is gyanúsnak látszott..." Mivel Tóth Béla nem tágított, kaptak is két szakértői véleményt. Vámbéry Ármin: ,,A penge nem keleti készítmény, a rajta lévő írás meg ügyetlenül pingált arab jelek értelmetlen habaréka, egyetlen értelmes szót sem lehet belőlük kivenni." A híres régész és művészettörténész, Pulszky Ferenc felkacagott: „Ez a régiséghamisító Literáti Nemes Sámuel műhelyéből került ki! Valami rossz erdélyi penge lehetett, melybe az imposztor holmi ákombákomokat tétetett." Ezek után nem volt mit tenni. A kardot visszaadták a bárónak. ,,A török főhadvezér díszkardját aztán egy Mária Terézia korabeli, apostoli keresztes törökverő pengéből csináltatták meg. Furcsa volt az is; de legalább nem együgyű hamisítvánnyal tiszteltük meg a basát. " Való igaz, hogy aki egyszer gyanúba került, azzal szemben fenntartással kell élnünk. Sokáig vitatták, például, a híres Batthyány-misszálé valódiságát, éppen azért, mert Literáti adta el. Végül a nemzetközileg ismert liturgiatörténész, Radó Polikárp tisztázta az ügyet. E könyv hamisításához — állapította meg — olyan jártasság kellett volna, amelynek elsajátítása hosszú évek kemény munkáját igényli, s az ebbe fektetett idő nem állt volna arányban a könyvért kapott összeggel. Vádként szokták felhozni Literáti ellen azt is, hogy gyűjtőútjai inkább rablóhadjáratok voltak. Nem tudjuk, hogy a tulajdonosokkal hogyan egyezett meg. Műkincsek, régiségek értékelése mindig kockázattal jár mind az eladó, mind a vevő részéről. Viszont amit megszerzett, az előbb-utóbb közgyűjteménybe került. Gondoljunk csak arra, hogy nem sokkal halála után, a szabadságharc zűrzavarában hány középkori oklevél pusztulhatott el, főleg Erdélyben és a Délvidéken, falusi udvarházak almáriumainak fiókjaiban hányódva. Ezzel kapcsolatban eszünkbe jut régvolt fizikai órák egyik kísérlete. Lycopodium-port szórunk az egyik szélével vízszintesen rögzített vékony fémlapra, a másik szélén pedig végighúzunk egy hegedűvonót. A keltett rezgés hatására a lemezen szanaszét heverő por szabályos ábrákba rendeződik. Kontár műgyűjtők munkája ehhez a jelenséghez hasonlítható. Rendezetlenül hányódó családi levéltárakból, elhanyagolt magánykönyvtárakból, padlásokról, fészerekből — sőt néha disznóólból — hordták össze az anyagot, hogy mint lycopodium-port szórják rá a tudományos kutatás lemezére. Az ilyen fáradozások révén az eddig ismeretlen, holt anyag valami módon rendeződik, a tudományos kutatómunka számára hozzáférhetővé, s előbb-utóbb valamelyik közgyűjtemény szerves, leltározott és katalogizált részévé válik. Ezek figyelembevételével kell megítélnünk Literáti Nemes Sámuel „életművét". A hamisítványok végeredményben minden időben a műkereskedelem nagy figyelmet igénylő hordalékai közé tartoznak. A szakmai megszállottság, patrióta buzgóság, sovinizmus vagy egyszerűen az üzleti haszon termékei. Bármennyire vérbeli üzletember volt is a budai Kígyó utca antikváriusa, őt is fűtötte az a korára jellemző nemzeti lelkesedés, amelyet egyszer így fogalmazott meg Jankovich Miklóshoz Grácból írt levelében, amikor megtekintette a János főherceg által alapított ottani múzeumot: „Az egész Johanneum pigmaleoni dolog — más lesz a Pesti Múzeum!" KELECSÉNYI GÁBOR LEGSZŰKEBB HAZÁM A Nyugatitó Bálint Györggyel soha nem találkoztam — hozzátehetném, hogy sajnos még közös szerelmünk, a publicisztika udvarában sem —, viszont abban a házban születtem, ahol ő. A Podmaniczky — ma Rudas László — utca 18-ban még két évig lakott, amikor szerénységem ott csecsemőként felbukkant, hogy 1924-ben, érettségi után átköltözzön szüleivel a Kresz Géza — akkor még Ügynök — utcába. Bár erre csak néhány esztendeje Gondos Ernő jeles, kis Bálint Györgykönyvéből jöttem rá, arra jól emlékeztem, hogy amikor — úgy hatéves koromban — kezdtem bejárni a velünk egy emeleten (de a főlépcsőnél) lakó Mahlup nénihez, a ház társtulajdonosához, hogy árnyképeiben gyönyörködjek, a kedves, ősz-loknis hölgy — a „békebeli" Bécs szülötte — mesélt nekem egy „kedves, sovány fiú"-ról, aki szintén itt lakott, s aki ugyancsak bejárt hozzá. „De ő is — tette hozzá immár tizenegy éves koromban, nem sokkal elköltözésünk előtt — gyakran kérte el tőlem az újságokat." Merthogy Mahlup néninek számos újság járt, melyeket — mint a Markó utcai „Berzsenyi Dániel reálgimnázium" második osztályos tanulója — kölcsön kaptam a szívélyes nénitől. Aki azt is elmondta, hogy „az a régi fiú" ugyancsak a ,,Berzsenyi"-be járt. Ezzel együtt is Gondos Ernő könyve kellett hozzá, hogy felfedezzem e sajátos „kapcsolatomat" B.Gy.-vel. Azt is csak később — de még évtizedekkel a már jelzett könyv előtt — tudtam meg, hogy a Kresz Géza utcában éppen azzal a házzal szembe költöztünk, ahol Bálint György lakott. Múlt időben, mert 1933-ban ő már a Szent István — akkor még Rakovszky — parkban lakott ifjú neje, Csillag Vera társaságában. Hogy viszont ki Bálint György, azt 1937-ben tudtam meg, amikor — 15 esztendős voltam — a Pesti Naplót is olvastam (persze csak azokat a számokat, amelyekhez ingyen hozzájutottam), s ez év nyarán került kezembe az a cikke is, amelyben Féja Géza Viharsarokját ajánlja az „elszánt olvasók" figyelmébe. Elszánt lehettem — akkor még — magam is, mert nemsokára egy cserkésztáborból tanácsoltak el, merthogy e csak kis részben értett, mégis lázadással eltöltő könyvet nemcsak magammal vittem, de időnként felolvastam belőle társaimnak. Hogy hol lakott ekkor Bálint György? Ezt nem tudtam, mert legszemélyesebb hangú cikkeiben sem vallott ilyesmiről. De a Váci úttól a Duna-partig terjedő — több részes — világról többször is vallott. Például arról, hogy „ezen a tájon, bár a lakások egy része korszerűen modern, ritka az a különbség lakó és lakó között, mint más városrészekben." Két gengszter című cikkében — amely a Pesti Napló 1937. évi január 13-i számában jelent meg, s kötetben az Illyés Gyula Petőfijét dicsérő cikke és a Thomas Mann felolvasott című jegyzete között olvasható — B.Gy. megállapítja, hogy az egyik gengszter egy férfi, bizonyos Sycowsky, aki szeszt csempészett Amerikában, s most azért jött Budapestre, mert „országot keres, ahol nyugodtan elköltheti a pénzét". A másik viszont egy nő, aki azért jár be Angyalföldről a Pozsonyi útra, hogy ott virágot áruljon. Időnként azonban „elkapják" őt, gyakrabban, mint a szeszcsempészt. „Melyik az igazi bűn, és melyik a hamis: ki ér rá, hogy ezt kutassa? És hogy melyik a nagyobb bűn és melyik a kisebb: ezt is kevesen kérdezik." A hírlapíró — a hirlapba író — Bálint György nem utal rá, hogy ismeri ezt a „körzetében" virágot áruló, angyalföldi proliasszonyt, csak éppen felveti: „Bűnözik Sycowsky, és bűnözik az ismeretlen nő — de hol az arány a két bűn és a két büntetés között? És bűnöznek mások is, akik érdemjegyeiket nem a testükben hordják, ha-38