Budapest, 1988. (26. évfolyam)

6. szám június - Antal Gábor: A Nyugatitól a Dunáig

a Dunáig nem kabátjukon: valódi érdemjegyeket, jól szabott gomblyukakban." Kisgimnazistaként és a Viharsarok lelkes olvasójaként egy kicsit gyanakodva néztem a „magam" szerény — ha nem is proletárjellegű — Kresz Géza utcai házából a Hollán — ma Fürst Sándor — utca és a Pozsonyi út világát, a „valódi" Újlipótvárost. De megnyugtatott az Újság 1937. november 4-i számában Zsolt Béla cikke. (Hogy Zsolt Béla és Bálint György barátok voltak, s hogy a B.Gy.-nél tíz évvel idősebb Zsolt lehetőséget nyújtott a főszerkesztésében megjelent A toll című hetilapban ifjabb kartársának fontos közírásra a 20-as évek végén — ahogy különben József Attilának is, hogy szinte minden lapszámban verssel és műfordításokkal jelentkezzék — akkor még nem tudtam.) Szóval, Zsolt Béla vezércikkében arról szólt, hogy Ginczler Hermann — az „Újlipótváros építőmestere" — csődbe jutott, és maga Ginczler is kórházba került szívrohammal. De „ha Ginczler cége össze is omlott, a házak, amelyeket épített, állnak, s a polgári családok százai laknak bennük. Ezek a házak vagyontárgyak és adótárgyak, de a náci lapok, sőt, csodálatosképpen még egyes középutas, ám meglepően finnyás újságok is felhasználják az alkalmat, hogy ne csak az építészen, de magán a városnegyeden is végigverjenek. A szélsőjobboldal tenyeres-talpasan gúnyolódik a fürdőszobás gettón, s a középutas újság fölényesen megállapítja, hogy új embertípus alakult ki ezekben a házakban. Többek között ez abban nyilatkozik meg, hogy sokan az ott lakó fiatalemberek közül szarukeretes szemüveget viselnek. Ezek a fiatalemberek nyilván az olvasástól lettek rövidlátók, éjszakánként a rekamién, a modern higanyfénynél olvasták Thomas Mann új könyvét vagy a Viharsarkot." S később a cikkíró még hozzátette: „Ginczler kényszeregyessége ellenére a város egyik legderekabb negyede az Újlipótváros, ahol kevés pénzért apáiknál hasonlíthatatlanabbul urbánusabb miliőben élnek az emberek. Havi kétszázötven fixszel végül is nem lehet palotát bérelni a Várban, vagy villát a Rózsadombon." (Itt jegyezném meg, hogy a „polgár" és az „értelmiségi" egybecsúsztatása a kor ,,szleng"-jéhez tartozott. Meg hogy nem tudom, melyik „középutas" lapra célzott Zsolt Béla. Lehet, hogy a Pesti Hírlapra?) Miután a felszabadulás után munkatársa lettem Zsolt Béla Haladás című hetilapjának, megtudtam, hogy Zsolt soha nem lakott az Újlipótvárosban. Ő különböző szállodákban lakott a VI. kerületben; például a Royalban is a Teréz — a mai Lenin — körúton. (Kellér Andor tárcájából tudjuk, hogy szobáját gyakran megosztotta más, fizetni nem tudó írótársaival, nem utolsósorban Nagy Lajossal. Aki azonban „lelépett", mert a késő reggel felébredő szobatársát mindennap ellepték elsősorban női tisztelői.) Ám, hogy meddig tartott számos, új házban lakó — köztük Bálint György — havi 250 pengős fizetése, s hogy mi lett e lakók egy részével? Jól tudtam ezt, amikor 1945 februárjának elején — megérkezvén Debrecenből, ahol a Néplap ifjú és lelkes munkatársa lehettem — azt kellett látnom, hogy bár édesanyám szerencsésen élve maradt egy Pozsonyi utcai pincében, a környékre egyetlen légibomba hullott, amely éppen azt a Kresz Géza utcai szerény lakást pusztította el, ahol egykor laktunk. így hát anyám barátnőjéhez költöztünk a Hollán — később Fürst Sándor — utca 33-ba, ahol egy szoba-hallos lakásban több mint harminc évig éltem, s fölöttem lakott évekig, míg meg nem halt, Ginczler mester. Aki — többek között — ezt a házat is építette. Hogy utána egy másik — jellegzetesen új lipótvárosi — házba költözzem. Ahonnan végül a Radnóti Miklós — volt Sziget — utcába hurcolkodtam, pontosan félúton a tegnapi Angyalföld és az Újlipótváros között. Ma azonban az egész környék jogilag az Angyalföld része. Bálint Györggyel — sajnos — soha nem találkoztam, hacsak nem járt nálunk, amikor még ő is a Podmaniczky utca 18-ban lakott, és nem simogatott meg, mert kétéves koromig — tanúk vannak (illetve, voltak!) erről — aranyszőke és aranyosan szelíd voltam. Lassankint negyven éve lesz azonban annak is, hogy Zsolt Béla mellett írtam újságot, és látogattam ezt az ötvenedik életéve — és halála — felé közeledő, sokat próbált mestert, amint egyik kórházból a másikba vándorol, de mindig körülvéve látogatókkal és kéziratokkal. (Néha körülálltuk az ágyát, hogy élvezettel „slukkolhasson" a cigarettából a dohányzástól szigorúan eltiltott író és szerkesztő, aki halála percéig csak hírlapírónak nevezte magát.) Szóval, „félúton" lakom, s ez mostanában különös élességgel látszik. Ha szembenézek szqbám ablakából — meg balra — akkor kopott, régimódi házakat látok, amelyek elvesztették tegnapi, „kispolgári" jellegüket, s számosra illik az annak idején használt „lumpenproletár" jelző. (Kivétel a Visegrádi utca sarkán álló, jellegzetes „proletárnagyház", amelyről hárman is szóltak — köztük Darvas József — a Gondolatban. Ezt lebontották, és nemrégiben kisemberek modern lakóháza épült a helyén. Korszerű-e ma a „kisemberek" jelzés? Nem tudom, de annyi bizonyos, hogy jó és levegős, viszonylag kis lakások vannak ebben az épületben, amely előtt egy sor autó is látható, persze japán autócsoda egy sincs közöttük.) Balra azonban — már karnyújtásnyira is — nemcsak a házak szebbek és modernebbek, hanem szélesedik maga az utca is; a dunai szél itt még nyáron is szabadon árad. S az „újabban" épült — vagyis az első világháború idejéből való — házak harmonikusan olvadnak egybe a „Ginczler-épületekkel"; többségük rendbehozva sugározza az egységes képet. (Kivétel, például, az a Fürst Sándor utca 33., ahol valaha az építőmester lakott: ez veszedelmesen elhanyagolt.) Csak röviden szólnék itt a városrész felső — a Csanády utcán túllévő — részéről; itt megváltozik a Visegrádi és a Hegedűs Gyula — az egykori Csáky — utca is. Vagy új házak ragyognak e helyeken, vagy olyan rendbehozottak, hogy csak gyönyörködhet a szem. (Bár belül nemigen jártam e házakban és modern épületegyüttesekben). Sok mindent mondhatnék azért erről az ellentmondásról — például arról is, hogy a kétségkívül öreg kisiparosok főleg a „régi" részben laknak, míg el nem fogynak: az „új" részekben viszont hosszan kell gyalogolni, amíg cipészre, szabóra vagy kárpitosra bukkan az ember. Ám a környék részletes elemzését már Bálint György — és Zsolt Béla — ifjú utódaira, utódjelöltjeire bíznám. Akik el tudnák vezetni, többek mellett, azokat a Hondákat is, amelyeket nem egy új ház előtt látok magyar, sőt, budapesti rendszámtáblákkal... ANTAL GÁBOR