Budapest, 1988. (26. évfolyam)

6. szám június - Müller Tibor: Holló, telefonnal

HOLLÓ, TELEFONNAL A budapesti telefonfejlesztési program gyorsítására előirányzott 1,4 milliárd forinttal együtt összesen 8,2 milliárdot fordít a Posta a fővárosban a helyi távbeszélőhálózat fejlesztésére. A fejlesztés a VII. ötéves tervidőszak végére, pontosabban 1991-ig, 52 ezer új állomás bekapcsolását teszi lehetővé. Ezen belül 42900 lakás-, 7800 közületi, 1300 nyilvános telefonnal bővül a hálózat. A fejlesztéssel — figyelembe véve az alközponti mellékállomások számának növekedését is — a beszélőhely-sűrűség 35 állomás 100 lakosonként értékről 40,3 állomás 100 lakosonként értékre változik. Jelentős gondot okoz a lakótelepek ellátása és a nyilvános állomások telepítése a kábelhálózat nélküli területeken. A Posta tervezi, hogy elsősorban a telefonnal el nem látott lakótelepeken vezeték nélküli rendszereket is létesít Budapest területén. Beszélgetés dr. Oláh Lászlóval, a Magyar Posta elnökhelyettesével Nem állítom, hogy a kerék feltalálása óta a posta felfedezése volt a legnagyobb emberi tett, de azon sincs mit vitatkozni, hogy a posta olyan, mint a túl magas küszöb, amelybe minduntalan belebotlunk. Attól kezdve, hogy reggel még álmos szemmel bevesszük a levélszekrényből a napi újságot, azon át, hogy levelet várunk szeretteinktől, vagy nem várjuk, de megérkezik a hivatalos felszólítás. Aztán átveszünk mindenféle pénz- és csomagküldeményt, használjuk a telefont, a telexet, hallgatjuk a rádiót, és nézzük a televíziót. Hetvenháromezer ember dolgozik ennél a mamutcégnél, amely évtizedeken keresztül jelentős hazai és nemzetközi tekintéllyel rendelkezett, s ezt nem szívesen veszítené el, noha pillanatnyi helyzete nem éppen rózsás. Még az a szerencse, hogy a tévéműsort nem a Magyar Posta szolgáltatja. Ezért nem szidható. (Bár bizonyos, a közelmúltban történt tévés esemény ennek ellenkezőjét látszik bizonyítani.) Nem is hiányzik ez a Postának. Marad bőven jogos és jogtalan szemrehányás, amellyel el kell számolniuk. Ez a munka természetéből adódik, hiszen a posta — szolgálat. A szó nem szolgai, hanem nemes, inkább közösségi értelmében. Bár a megszokott fogalmak ebben a gyorsan változó világban átalakulóban vannak. Lassanként a nyereségre orientált, kereskedelmi vállalkozás helyzetébe kényszerül. Hogy ez később tevékenységének minőségi javulását vagy teljes átértékelését jelenti-e — kiderül. Egyelőre annyi bizonyos: a Magyar Posta sem kerülheti el azt a dilemmát, amely eddigi munkánk újraértelmezésére kényszerít mindannyiunkat. És nem adhatja vissza a rá kiosztott szerepet, nem kérhet hálásabbat helyette. Nem léphet ki a kíméletlenül éles reflektorfényből, nem léphet le a színpadról, akár taps, akár fütty követi az előadást, a végén meg kell hajolni. Persze a napi munka, nem ilyen romantikus. Számokkal, milliárd forintokkal, korszerű technikával vagy annak hiányával, létszámgondokkal, emelkedő költségekkel küszködnek nap mint nap. Természetesen nemcsak a hagyományos szolgáltatás, hanem a távközlés is, amely napjainkban uralja a postai tevékenységet. Miközben — és itt szemléltethető egy lényeges ellentmondás — nosztalgiával emlékezünk az utca, a kerület kedves postás bácsijára, aki emberemlékezet óta hordja a küldeményeket a jól ismert címekre. Akit a kutya heves farkcsóválással üdvözöl, akivel jólesik néhány percet beszélgetni, aki a család barátja, bizalmasa. Akinek a lábában naponta kilométerek tucatjai, hegyi kaptatok, külvárosi földutak mélyítik a bokasüllyedést. Nehéz ügy. Tudja ezt dr. Oláh László, a Magyar Posta elnökhelyettese is. Miként azt is, hogy a helyenként már motorkerékpárral, autóval közlekedő, huszonéves „postás bácsikon" keresztül, barátságos, érdeklődő vagy éppen sietősen nyers modorukat érzékelve alakul ki sok ember véleménye. De azt is, hogy milyen arány-5