Budapest, 1988. (26. évfolyam)

4. szám április - TÉKA

téka Kétségtelen, hogy a kötet nagyon szép. Igen jó minőségű a jelentős részben színes képanyag. Jelentős munkák, főművek sorakoznak egymás után. Lapozgatás közben, mondjuk, úgy a XVII-XVIII. századi anyagtól kezdve, mégis egyre fárasztóbb a tagolás nélküli összeállítás, a huszadik századi műveknél pedig, amelyek a legkülönbözőbb stílusokat, irányzatokat képviselik, mintha határozottan hiányozna valamiféle, a kapcsolatokat, hatásokat, tendenciákat, értékviszonyokat érzékeltető magyarázatrendszer. E körvonalazatlanság miatt inkább ezer év szép tárgyait és nem ezer év művészetét mutatja be a szép album (s persze ez sem kevés). Ebben az esetben is hiányérzetet okoz azonban, hogy a kötet végéről hiányzik a hely-, és névmutató, így tehát, ha mondjuk azt szeretném megtudni, milyen pozsonyi vonatkozású reprodukciók találhatók a könyvben, az egészet végig kell lapoznom. Ugyanilyen fontos lett volna, hogy a további tájékozódást elősegítő irodalomjegyzék kapjon helyet a kötetben a szép könyvek hazai barátai számára. (Corvina Kiadó) P. SZABÓ ERNŐ KOVALOVSZKY MIKLÓS Emlékezések Ady Endréről Megindító és ámulatba ejtő Kovalovszky Miklós monumentális új műve, az Emlékezések Ady Endréről című vállalkozás harmadik kötete; megindító a szerzői-filoszi alázat, amely számba vesz és szembesít minden lehetséges érdemi emlékezést, s ezen túl messzemenő tartózkodással szól a maga tisztázó értelmezéséről; ámulatba ejt a hajszálpontos tudósi tájékozottság, mellyel az Adyéletközegben eligazít. A mű első és második, lexikális méretű kötete főként Ady debreceni és nagyváradi életfolyamatába avatott be; e .harmadik kötet a párizsi és a pesti Adyalkotások életkulisszái mögé vezérel. Rá kell döbbennünk, hogy az effajta filoszi teljességigény izgalma vetekszik a legdrámaibb kriminalisztikai nyomozással, amelyben indíték, ok és okozat — élet és mű összefüggésében — bontakozik ki. Kovalovszky Miklós kutatásai, művészi „nyomozó technikája" érvényes feszültséget teremt; felderítései azért tiszteletre méltóak, mert eleve tudjuk ugyan a végeredményt, mégis a kortársak vallomásai vagy elhallgatásai, igazmondásuk és felderítéseik, az életnyomok eltűnései és napvilágra kerülésük — irodalomtörténeti módszerében nem leleplezőek, hanem feltáróak, kiegyensúlyozottan értékállóak. Kovalovszky Miklós voltaképpen folytatója az Ady-élet részletelemei felkutatásában annak, amit az Ady-Múzeum évkönyv (1924) vállalt magára: a költő életére és költészetére vonatkozó dokumentumok, értékelő és értelmező tanulmányok, vallomások összegyűjtését és közzétételét. Ami az Ady-Múzeum köteteiben mindössze felvillan erről, az most az ő lexikális méretű művében alkotó módon továbbfejlődik. Azért beszélhetünk továbbfejlődésről, mert Kovalovszky Miklós az Adyféle feltérképezésével egy időben valóságos irodalmi arcképcsarnokot állít elénk. Nemcsak Ady Endre markáns személyiségét látjuk, de az emlékező kortársak portréi is kirajzolódnak művében. Például teljes Léda-életrajzzal ismertet meg, amire az Ady-Léda szerelem lobogásának és elhamvadásának adalékai nyújtanak alkalmat a szerzőnek. Kovalovszky Miklós pár évvel ezelőtt könyvet írt Lédáról, ez a műve most úgyszólván beépül az emlékírás harmadik kötetébe — könyv a könyvben. Kovalovszky tartózkodik attól, hogy ítéljen erről a meghatározó viszonyról, de nem térhet ki az összegzés elöl, miszerint a sok-sok ellentmondással, viszállyal, örömökkel, telítettséggel és érzelmi szenvedéllyel tűzdelt kapcsolat költői sasszárnyakat ajándékozott Adynak, s éppen ez a szenvedély — amelyet ugyanakkor eszmeiség font át — röpítette fel a magyar költészet legmagasabb ormaira. Oknyomozása, éles logikája, kitartó részletelemzése a Diósi-Léda-Ady háromszögben olyan lélektani titkokat fejt fel, amelyek kétségtelenül értelmezésre és megfejtésre várnak, s még mindig továbbgondolásra késztetnek. (Hasonló, ha nem is ennyire elmélyült portrék készülnek Vészi Endréről, Fenyő Miksáról, Hatvany Lajosról, Babits Mihályról stb.) Módszerével Kovalovszky Miklós eloszlat egy mélyen gyökerező előítéletet (félreértést), amely nemcsak az olvasók között terjedt el széleskörűen, helyenként az irodalomtörténészeket is megérintette. Arról van szó, hogy a nemzeti és nemzetközi arányokat öltő írókköltők-művészek magánéletéről (szerelmeikről, házasságukról, rigolyáikról, buktatóikról, rokonszenves vagy ellenszenves magatartásformáikról) szabade, illik-e, szükséges-e tájékoztatni a közvéleményt? Része lehet-e az irodalomtörténetnek? Kovalovszky Miklós filoszi módszere egyértelműen felel: Kötelező! Az irodalomtörténet nem ismerheti az álszemérmet — vonzási körébe vonja a művet és a magánéletet egyaránt. Fenyő Miksa, Ady Endre egyik leghívebb (okosan számító) barátja vallja: „Hiba, ha Adyból legendát csinálunk, hibáit erényekké próbáljuk magyarázni. Ő maga vall legnyíltabban róluk, ne akarjuk hát elkendőzni őket. Hozzátartoznak emberi mivoltához és zsenijéhez. Életében sokmindenféle ellentét simult össze." Mennyivel inkább érvényes ez környezetére, barátaira, akár családjára, szerelmeire, élettársaira és házastársaira. Ha Ady és költészete nem tabu, miért volnának-lehetnének érinthetetlenek a nála sokkal esendőbb személyiségek, akiknek árnyékára az ő fényéből hullanak szikracsonkok. A személyes szubjektív emlékek felkutatása lehetővé teszi, hogy a költő és újságíró megánéletének objektív tényeit is elénk varázsolja. Nem az a célja, hogy az alkotás műhelytitkaiba beavasson, inkább az alkotó ember jellemképét rajzolja meg. S közben súlyt helyez arra, hogy a „szeszélyes zseni", a „lump", az „állhatatlan" költő-újságíró sztereotipiája mellett ábrázolja a végtelenül pontos, felelősségtudattól (s nemcsak hivatástudattól) áthatott poéta-publicista kötelességérzetét elvállalt feladatainak végrehajtásában. Ady Párizsból éppolyan percnyi pontossággal küldte tudósításait, verseit, novelláit a Budapest Naplónak, mint idehaza a Nyugatnak, a Népszavának, a Világnak stb. Borozás ide, borozás oda, a leszerződött cikk, vers, elbeszélés sohasem késett. Hallatlan energiával és öntudattal írta már vidéki újságíró korában publicisztikai remekeit. S itt Budapesten — vagy Párizsban —, ha életszükséglete volt is az alkohol-, nikotin- és csókmámor, elsőbbsége a költői és publicisztikai alkotásnak volt egész életében — utolsó leheletéig. A harmadik emlékkötet vallomásos feltárásaiból kitűnik, hogy kiemelkedő költői-prózai termékenysége nem fordult el az úgynevezett apró, látszatra jelentéktelen ügyektől sem; a hírfej, a bökvers, a szerkesztői üzenet éppoly fontos volt számára, mint a vezércikk, a tanulmány (s micsoda tanulmányok!); zsenitudata nem akadályozta abban, hogy publicisztikájában a nemzet sorsproblémái mellett mérlegre helyezze a mindennapok elszórt, kicsinynek tetsző, de mindenképpen jellegzetes jelenségeit. Nem fordult el semmitől, ami emberi volt és magyar! Csodálatos termékenysége, eltéríthetetlen pontossága, kötelességtudata legalább annyira jellemzi, mint nárcizmusa, dölyfe és hivalkodó zsenitudata — amit kortársai kihívónak, sértőnek és ízléstelennek tartottak. Kovalovszky Miklós műve felszínre hozza örökbecsű alkotó erényeit és enyészetbe hulló emberi gyarlóságait — az igazságszeretet hivatásával és alázatával. ROBOTOS IMRE 46