Budapest, 1988. (26. évfolyam)

4. szám április - TÉKA

téka A főváros irodalmából ajánljuk H. BALÁZS ÉVA Bécs és Pest-buda a régi századvégen A történelem maga a dialektikus sokszínűség, jegyzi meg Ancsel Éva, és e vitathatatlan igazságot a magunk részéről csak annyival egészíthetjük ki, hogy ugyanakkor gyökérzet is, melybe egy nép belekapaszkodhat, melyből táplálkozhat, kiegészítheti szellemi tartalékait, megfogyatkozott önismeretét, önérzetét. Közhely, de igaz: ha tisztán látunk visszafelé, nagyobb a valószínűsége annak, hogy kevesebbet botlunk az előre tett lépések közben. Ezért is különösen értékes és fontos a neves történésznek, H. Balázs Évának a könyve. Most, mikor a közelmúltról szóló, olykor valóban meglepetésekkel is szolgáló, de szubjektív visszaemlékezések divatját éljük, jólesik kézbe venni ezt a hiteles forrásokon alapuló, a legújabb levéltári adatokat felhasználó, a korral foglalkozó más kutatók, többek között, Kosáry Domokos, Benda Kálmán eredményeit is hasznosító művet, melyet a szerző tehetsége, szigorúan megőrizve a tudományos jelleget, az olvasmányos, szellemes esszé eszközeivel is gazdagít, így az objektív tények és a súlyos, meghatározó személyiségek ismeretében az olvasó kiszabadul a sémák ketrecéből, s a könyv hatására megkísérli, hogy történelmi, politikai látásmódját finomítva önálló képet alakítson ki személyekről, társadalmi, politikai folyamatokról. Hiszen H. Balázs Éva művét a magam részéről úgy olvastam, mint egy „politikai fejlődésregényt", melyben a szerzővel együtt keressük a választ: „A bécsi és a magyar progresszió meddig akart, tudott együtt haladni, s a társadalmi fejlődés, az alapvető társadalmi érdekek milyen ellentmondásai tették az együtt haladást oly provizórikussá." A címben szereplő Bécs ugyanis a felvilágosult abszolutizmusra törekvő osztrák uralkodóházat és politikát, Pest-Buda a magyar társadalmat, a politikai súllyal rendelkező nemességet jelenti „a régi századvégen", vagyis 1765 és 1795 között. Sajnos nincs mód a művel értékének megfelelő terjedelemben foglalkozni, csak néhány megjegyzésre szorítkozhatom. A könyv felépítésének a logikájából világosan kirajzolódnak az ellentétpárok. Külpolitikában a monarchia és Poroszország ellentéte, mely összefügg az orosz orientációval, a szerencsétlen belgiumi politikával, a török háborúval. A belpolitikában Mária Terézia és II. József ellentéte, e „Két szenvedélyes, dinamikus ember... Mindenképpen a generációs és felfogáskülönbség pompás esettanulmányát" kínálja. Az egymás megbecsülésén alapuló ellentét példája Kaunitz államkancellár és József kapcsolata. Az előbbi az erős gazdaságot és jólétet, a császár az állam biztonságát tartotta elsődlegesnek. Az is kiderül, hogy az uralkodó környezete legtöbb esetben világosabban látta a magyar helyzetet, mint II. József, és nemegyszer rokonszenvvel figyelte a magyar törekvéseket. A kitűnően megrajzolt portrék az életút mellett a gondolkodás fejlődését is bemutatják. Az események és magatartások egybevetése során rájövünk, hogy az anyagi megnyomorításnál sértőbb és elkeserítőbb a lelkiismereti szabadság korlátozása. Például az erdélyi román parasztfelkelés — egyéb okok mellett — azért sem tudott kiszélesedni, mert követeléseik között a görögkeleti vallásra történő kényszerű átkeresztelés is szerepelt, pedig hát a magyar paraszt helyzete sem volt rózsás: mezőgazdaságunk termőhozama alig érte el a 15. századi Angliáét, Németalföldét. „A magyarok az udvarral szemben úgy tartanak össze, mint a kullancs", panaszolja a „tudományos politikára" törekvő Kaunitz. A könyv lapjai nyomán világossá válik, hogy ez az összetartás nemcsak — esetleges tévesen értelmezett — jogvédelem, hanem iránykeresés is. Ahogy sejtésünk is igazolódik: az udvar fénykörébe került magyarok nem borzas pusztafiak vagy hazaáruló, korlátolt arisztokraták, hanem művelt, széles látókörű, Európában gondolkodó államférfiak, kik, akár testőrök, akár főnemesek, hazájuk jövőjét igyekeznek egyengetni. Hosszú ideig állnak a trón mellett. Ahogy a szerző remek iróniával jegyzi meg: „Az Esterházyak minden oldalága udvarhű, lojalitásában meg sem rezdülő férfiakkal és nőkkel szőtte át a magyar arisztokrácia rokonhálózatát." Nem csodálható ez a lojalitás, hiszen a magyarországi és erdélyi kancellária összevonása után, „1792-ben egy pillanatig úgy tűnhetett, hogy Magyarország évszázadok óta nem látott szuverén helyzetbe jutott..." 1784-től azonban egyre romlik a helyzet, jönnek a „pörölycsapások": a korona — az uralkodó nem fogta fel szimbólumértékét — kivitele Pozsonyból Bécsbe, az összeírás, a nyelvrendelet, a bürokráciát leépíteni akaró, de azt éppen megsokszorozó túlszabályozás mindmáig tanulságos kudarca és a többi, sokszor jószándékú, ám a magyar életet nem ismerő intézkedés elfordította az országot, a vármegyét, hol „Az otromba maradiság ugrásra kész, rugalmas tennivágyással is párosult" II. Józseftől, ettől a kivételes embertől H. Balázs Éva az eseménytörténetnél fontosabbnak tartja a „belső" történések feltárását, az okok és okozatok összefüggéseinek megnyilvánulását, így kapjuk a „formabontó és lázadó, nyugtalan és nyugtalanító" uralkodó kitűnő és megragadó ábrázolását, II. József balfogásai, tragikus sorsa ellenére jövőt szolgáló személyiség volt, öltözékében és gondolkodásában is meg akart szabadulni a feudalizmus ruhadarabjaitól, és akarvaakaratlan elősegítette a magyar progresszió gyökereinek erősödését, majd későbbi szárba szökkenését. A vita a nemzet és az uralkodó közt — úgy érzem — még mindig tart. Ez a lebilincselő könyv új érveket, adatokat ad a vitához, látókörünket szélesítve gazdagítja politikai gondolkodásunkat. (Magvető Könyvkiadó) JÁVOR OTTÓ Ezer év mesterművei Hiánypótló kiadványnak Ígérkezett ez a mű, hogy miért, azt már az alcím is elárulja. A magyar művészet képeskönyve — olvassuk, s épületről, szoborról, festményről, tárgyról lévén szó, valóban, mit sem tartunk fontosabbnak, mint hogy maga a látvány beszéljen. Hogy ne csak tudós elemzések, leírások idézzék a művet, hiszen bármilyen érzékletes egy-egy jelző, gyakran még a közepesen sikerült fénykép is több információval szolgál a tárgyról. Más kérdés persze, hogy a kép mellett szükség van az értelmező szóra, elemzésre is. Szépen illusztrált kiadványokban nem volt hiány az utóbbi években, ezek azonban többnyire egy-egy múzeum, korszak, műfaj vagy éppen egy-egy város értékeit mutatták be. A magyar művészet egészét tárgyaló művészettörténeti munkáknál pedig a folyamatokat, összefüggéseket részletesen elemző szöveg szükségszerűen szorította háttérbe a képanyagot. Az ezer év mesterművei tehát, amelynek első képe egy tizedik századi, hajfonatot díszítő ezüst korongot ábrázol, az utolsó pedig Deim Pál: Minden értelmetlenül meghalt ember emlékműve című 197l-es alkotását reprodukálja, két szempontból is reprezentatív munkának készült: ezer év termésének legszebb, legfontosabb darabjait mutatja be, formátumával, vonzó külsejével pedig könyvművészeti szempontból maga is jelentős teljesítménynek ígérkezett. Tulajdonképpen néhány apróságon múlt, hogy az eredmény felemás lett. 45