Budapest, 1988. (26. évfolyam)

4. szám április - Veszprémi Miklós: Királyerdei kószák

Királyerdei kószák szolgált, nem tudom. Megmondta-e nékik valaki, hogy a kultúrotthon nemrég rendház volt, az emeleti szobákban papok laktak, a „szinházterem" kápolna volt, s ők éppen ott játsszák a talpalávalót, ahol az oltár állt, úgyszintén nem tudom. Jómagam pár évvel ezelőtt jártam a rendházban, tudniillik különbözeti vizsga árán kerültem első polgáriból a csepeli bencés gimnáziumba, s latinból itt készített föl rá egy jámbor atya. A declinatiók és coniugatiók rejtélyeibe való beavatást — az inflációs mill- és bilipengők elértéktelenedése miatt — száraztésztával kellett megfizetni. Egy-egy zacskó anyám gyúrta tarhonyával a hónom alatt állítottam be a latinstúdiumokra, s miközben az egyik emeleti kisszobában igyekeztem megbarátkozni Horatius és Ovidius nyelvével, el sem tudtam képzelni, hogy idővel ugyanitt merőben más szerepkörben tűnök föl néhány osztálytársammal együtt. (Közülük az egyik — tán a „hely szellemének" is része volt benne — később pap lett. Igaz, nem katolikus, hanem református pap...) Ifjonti vakságom és irodalmi fellegjárásom volt az oka, hogy föl sem igen merült bennem a kérdés: hová lettek a papok, akiket mintha a föld nyelt volna el. Évek múltán hallottam csak róluk: egy hajnalban teherautó állt meg a rendház előtt, negyed órát adtak nekik, hogy összepakolják, ami a kezük ügyébe akad, aztán vitték őket, a jó ég tudja, hová. A legközelebbi szombaton már vidor tánczene hallatszott ki az utcára, az újdonsült kultúrotthon igazgatónője a kapuban állt, és rendíthetetlenül agitált, fölvilágosított, népnevelt, bárha nem sok eredménnyel: a túloldali Tátra mozi előtt ácsorgó fiataloknak sehogy sem akaródzott bemenni táncolni. Szegény igazgatónő! Jóravaló, naiv teremtés volt. Szegrőlvégről még József Attilával is barátságban volt, fényképet is őrzött róla, egy társaságban kapta le őket a fotós, amint önfeledten nevetnek, valamikor a harmincas évek elején. Húsz évvel később öregen és megtörten nézegette egykori önmagát, mintha erőt akarna meríteni kilátástalan küzdelméhez. A környékbeliek idegennek tekintették, kénytelen-kelletlen álltak szóba vele, pedig mit meg nem tett volna egyetlen őszinte, baráti szóért. Budán lakott, de szinte éjjel-nappal a Bagiban tartózkodott, nemegyszer aludt az irodában, rongyszőnyegen, mert elmulasztotta az utolsó buszt, amely a gyorsvasúthoz ment. Végül nekikeseredetten fordított hátat a Királyerdőnek s vele együtt az embereknek is. Mogorva lett és rögeszmés. Amikor véletlenül Pesten összefutottam vele, gyűlölködve mesélt az ellene szőtt összeesküvésről, a királyerdeiek bosszújáról. A szeme összeszűkült, a lélegzete el-elfúlt, torokszorító volt hallgatni. Azok sebezték meg, akiket föl akart emelni, anélkül persze, hogy ismerte volna őket, fogalma lett volna érzés- és gondolatvilágukról. Konok marxista hittérítőként igyekezett mindenkit korabeli egyengondolkodóvá tenni, s ha valaki ellenállt, jaj volt neki. Számomra szomorú példa: egy abszurd kor a mégoly tisztességes törekvéseket is visszájukra fordítja. Hagyjuk a múltat Kormos bácsi, Indi bácsi és a többiek régesrég elköltöztek a mennyei vadászmezőkre, velük az igazgatónő is, kultúrháza úgyszintén a múlté. Öregek szociáis otthona lett belőle. Az erre tévedő magános matrónákat lát az udvarban, s ha az idő engedi, pipázó aggastyánok üldögélnek a kapu előtti kispadon. Tekintetük a mind forgalmasabb Kalamár utat nézegeti, s egy-egy pillantás jut a túloldali orvosi rendelőnek is, bár itt nemigen 40