Budapest, 1988. (26. évfolyam)

4. szám április - Veszprémi Miklós: Királyerdei kószák

akad különösebb látnivaló. Régebben a Tátra mozi állt a rendelő helyén, de le kellett bontani, s az új mozi pár száz méterrel távolabb, a Kis-Dunához közelebb fölépülő új művelődési ház modern színháztermében kapott helyet. Bagi Ilona neve most már csak az emlékezetben él, a művelődés kétségkívül korszerű, új hajlékát Rideg Sándorról nevezték el. Az „Indul a bakterház" írójának ugyan nem sok köze volt Csepelhez, de írásait szívesen olvasták a javarészt faluról elszármazott királyerdeiek, mert életrevaló, találékony hősei nagyjából ugyanazt a kálváriát járták meg a városba kerülve, mint ők. (Csupán a lexikonból tudom: az író 1945-től 47-ig a csepeli szabadkikötő üzemi bizottságának volt az elnöke. A szabadkikötő, persze, elég messze van a Királyerdőtől. Csepel központján kell keresztülmenni, vagy a Királymajoron át vezet az út hozzá. De minden távolság viszonylagos: Árpád lovasai valószínűleg hamar eljutottak a mai szabadkikötő területén lévő vadászkastélyból a vadban gazdag királyerdei környékre. Állítólag még a múlt században is megvoltak a kastély romjai: a gyorsvasúton ma Csepelre érkező Trabant-tengert lát a helyén, s nemigen jut eszébe, hogy a színes autók ott várnak gazdájukra, ahol egykor a királyi vadászat részvevői készítették elő fegyvereiket szarvasra, nyúlra, fácánra, talán medvére is.) A vadászpuskás szellemidézésnek nincs sok értelme. Errefelé nemhogy vad, de lassan már hal sincs. A Gubacsi hídnál lévő papírgyárból a Kis-Dunába jutó fenol megtette a magáét. A víz akár a mosóié, csaknem fekete. Gyermekkoromban még lehetett fürdeni benne, bár már akkor is tiltották. De hal még jócskán volt: 45-46-ban a kézigránátos halászat dívott, a folyóba dobott gránát fölrobbanása után keszegek tucatját vetette föl. A „legegzotikusabb" vad, amelyet itt láttam, a hódpatkány, közismertebb nevén nutria. Egyik ismerősöm tenyésztette. Hollandi úti hatalmas házának udvarán épített föl egy hosszúkás betonmonstrumot, ennek közepén, a magasban, pallón lehetett közlekedni a kétoldalt elhelyezkedő „családi patkányfülkék" között. A csaknem kisebbfajta pulinagyságú állatok visongva figyelték a pallón mászkálót, nem volt tanácsos a közelükbe kerülni, mert kiszámíthatatlan volt, hogy szélsebesen elmenekülnek-e, vagy támadnak, hegyes tűfogaikkal mély sebet ejtve az emberen. Természetesen bundasorsra jutottak egytől egyig. Nem tudom, bőrükön gazdagodott-e meg a tulajdonosuk, csupán sejthető, hogy részük lehetett benne. Felnőtt lánya lakást kapott tőle nászajándékba, mindkettőjüknek kocsija van (az apa tévéműszerész, a lánya bérelszámoló). Mostanra azonban fölhagyott a nutriázással. Belefáradt: az állatokat éjjel-nappal etetnigondozni kell, mellettük sem szabadság, sem egy nyugodt éjszaka, de még egy mozira, színházra is csak akkor futja, ha valaki legalább egy pillantást vet őhódságukra. Gyanítom, a felesége betegsége többé-kevésbé ugyancsak az emberfeletti munkát követelő „nutriaéletmód" következménye. A lány sorsa sem úgy alakult, ahogyan elképzelték. Épp hogy megszületett a gyereke, a férje otthagyta, a kicsit a nagyszülők nevelik. Ezt, persze, aligha lehet a nutriák számlájára írni. Életmód, életfölfogás Hogyan telnek a királyerdei hétköznapok? A táj kétségkívül óriásit változott, vajon benne az ember mennyiben maradt a régi, s mennyiben tett szert új tulajdonságokra. Szert tett-e egyáltalán? S ha igen, javára vagy netán kárára szolgálnak-e? Anyagilag a többség tehetősebbé vált, annyi bizonyos. Ámbár ezzel a megállapítással sem árt csínján bánni. Az öregség, például, itt sem sok jót ígér, ha a nagy keservesen tető alá hozott szülői házból kiröppennek a gyerekek. Valószínűleg ezt elkerülendő, annyi ezen a környéken a toldozott-foldozott épület, s a hozzá-, fölé- és melléépítkezéseknek se végük, se hosszuk. Nyilván a fiatalabb nemzedék otthonául szolgálnak az újabb és újabb helyiségek, amelyek, kimondva-kimondatlanul, a szülői marasztalás sajátos jelképeinek is fölfoghatók. S nyilván jóval kevesebb pénzt emésztenek föl, mint bármilyen más lakás, nem is szólva róla, mennyivel könnyebb hozzájuk jutni. Más lapra tartozik: a szeszélyesen kanyargó, girbegörbe utcák idestova teljesen beépülnek, lassan tenyérnyire zsugorodnak az udvarok, karnyújtásnyi közelségbe kerülnek a házfalak. Az utcakép némely helyen mintha a jövő évezred csupaépület városát idézné: épület épületbe, ház házba olvad össze, s az embernek az az érzése, a lakókat szinte semmi sem választja el egymástól. Elképzelhető, hogy a popnemzedék zenerajongásáról alkalmasint mi lehet a szomszédok, netán a szülők véleménye. Perpatvar, persze, ezen a tájon sincs több, mint másutt, bár a túlközelség nyilván nem egykönnyen viselhető el. S ha mégis beborul a családi égbolt, annak a gitárbömbölésnél többnyire nyomósabb az oka. A takarékosság, a pénzbeosztás, a „háziasság", olykor az állásváltoztatás körül csapnak össze az indulatok. A fiatalabbak nem úgy néznek a Vasműre, a Posztógyárra, mint az előttük járók. Ők, bizony, hamar hátat fordítanak a nagyüzemnek, ha a Kis-Duna menti téeszek valamelyikének melléküzemága jobb kereseti lehetőséget kínál. Egy időben a maszek építkezések vonzották a munkáskezet, élelmes kőművesmesterek népes brigádokat toboroztak, s Tököltől Lacházáig mindent elvállaltak, amin keresni lehetett. Mostanában a gyorsan szaporodó büfék, kisvendéglők, fagylaltozók, lacikonyhák divatja járja. Elkel bennük a segítség, s az sem utolsó, hogy a tulaj az esti zárás után zsebből fizet. Nem a legszabályosabb dolog, de a strand körüli nyári forgatagban ki törődik ilyesmivel. A fő, hogy az éhes, szomjas tömeg minél előbb megkapja azt, amire vágyik. Az alkalmiakat különben sem érdekli a pénzen kívül semmi, ők is tisztában vannak vele, hogy úgysem innen mennek nyugdíjba. Átmeneti volna mindez? Múlékony jelenség, amely nem más, mint a városiasság árnyoldalainak rávetülése a Hollandi út tájékára. Tehát „nem tipikus", mondhatnám az ötvenes évek stílusában. Tagadhatatlan, van benne valami: a Királyerdő mintegy harmincezer lakójára nagyobbrészt nem illik a leírás. A többség bizonyára úgy él, mint a többi fővárosi munkásnegyedbeli. Nem hinném, hogy épp ez a környék volna sajátosabb és jellegzetesebb, „másabb" tulajdonságokkal oltaná be az ittenieket. Azok a bizonyos munkásmozgalmi hagyományok sem úgy élnek tovább, ahogy azt sokáig elképzelték. A körülmények, az élet, sőt, a világ átalakulása más értelmet adott a Weiss Manfréd időbeli eszméknek. Az átértelmezés azonban meglehetősen ellentmondásos: az idősebbek birkóznak meg vele a legnehezebben, mert fiatalkori érdemeik háttérbe szorulását látják benne, emiatt érthető mód neheztelnek. Nehezedő életkörülményeik is ebbe az irányba hatnak. Ők egyszer már meghozták a társadalomért a maguk áldozatát, s most hasonló áldozatvállalást követel tőlük az idő — nincsenek elragadtatva tőle. Gyermekeik, unokáik viszont mintha épp őket hibáztatnák, ha nem is személy szerint, de nemzedékileg mindenképpen. Úgy el voltak ragadtatva maguktól, hogy észre sem vették, nem szocializmust, hanem légvárakat építenek — hallottam a minap az epés megjegyzést egy ismerősömtől, aki itt vált értelmiségivé. Kutatómérnökként dolgozik, úgyszólván csak aludni jár haza. Szellemi életet is Pesten él; az esti és reggeli utazást leszámítva, immár alig kapcsolja valami szűkebb hazájához. A példája nem egyedi, sokkal inkább általános. Másként fogalmazva: akiket munkásértelmiségnek szokás nevezni, nagyobbrészt elszakadnak a Királyerdőtől, sőt, Csepeltől is; hiába marad az otthonuk a külváros, szellemi hatásuk nem ott érvényesül. Nagy kár, teszem rögvest hozzá, hiszen az ő segítségükkel bizonyára nemcsak az utcakép öltött volna új formát, hanem sok minden más is, amit összehasonlíthatatlanabbul nehezebb a kor szintjéhez közelíteni. 41