Budapest, 1988. (26. évfolyam)

4. szám április - Veszprémi Miklós: Királyerdei kószák

Lám, mi minden rejlik a Királyerdőt pásztázó pillantásom mélyén! Más csupán közönséges festékesboltot lát a Kalamár József és Kolozsvári utca sarkán, én festékházat, s ez egész más. Egyebek között földrajzi fogalom: valójában itt kezdődik az igazi, a sejtelmes, a rejtélyes Királyerdő. Erre jártam nap nap után gimnáziumba, előzőleg rövid ideig első polgáriba, de a közeledő front miatt negyvennégy szeptemberében abbamaradt a tanítás. Nemsokára géppuskafészket állítottak itt fel a németek, ám csakhamar egyetlen lövés nélkül továbbálltak, maguk mögött hagyva a föltúrt útkereszteződést. Az oroszok tábori konyhának rendezték be a festékházat, az udvaron hatalmas kondérokban főzték a nevenincs ételt, amelynek illata az idő tájt jobban fölborzolta a környékbeli kiéhezett kedélyeket, mint némely éjszakai ágyútűzpárbaj. Ételközeibe azonban csak a gyerekek merészkedtek, s nekik többnyire jutott is legalább pár falat, ha másból nem, a szögletes, koromfekete kockakenyérből. (Akkoriban a kenyér volt a legnagyobb kincs; délutántól másnap reggelig kellett sorbanállni érte, családilag: szülők és gyerekek váltották egymást, általában úgy, hogy a késő éjszakai, hajnali órákat a férfiak fagyoskodják végig.) A szükség nemcsak az embereken hagyott nyomot, hanem a fákon is. Örökzöld fenyők sokaságát vágták ki negyvennégynegyvenöt telén. Hja, valamivel fűteni kellett a földbe vájt „gödörlakásokat". Tulajdonképpen ekkor veszítette el a Királyerdő erdő jellegét. A veszteséget csak kis részben pótolták: a Kis-Duna partján futó Hollandi út karcsú jegenyesorát újraültették, de a tűlevelűek már csak az idősebbek emlékezetében magasodnak. Pedig gyönyörűek voltak ezek a fák, az ózondús fenyőszag valósággal elbódította az embert, főleg, ha máshonnan vetődött errefelé, s nem szokott hozzá az éles, természetes levegőhöz. (Ki tudja, egyszer még „levegőmúzeum" nyílik itt, emlékeztetve rá, nem föltétlenül füstös, kormos, benzingőzös lehet, amit az ember belélegzik.) Számomra ez a tűlevelű világ nem annyira lírai, mint inkább valóságos, bárha a régmúlt valósága az uralkodó benne. Akkor döbbentem rá erre, amikor egy Kormos Lászlóról szóló írásban azt olvastam, hogy a mártírhalált halt kalapossegéd „a Királyerdő meztelen fái között" indult el végzetes útjára. Csakhogy miféle „meztelen fák" voltak az 1944-es Királyerdőben? Nyugodt szívvel felelhetem: semmifélék. A fenyők örökzöldek, őket legföljebb az írói henyeség foszthatta meg lombjuktól. Ez a „lemeztelenítés" elveszi az írás hitelét: ha az író ebben az apróságban melléfog, akkor, bizony, másban sem könnyű hinni neki. Már csak azért sem, mert a véletlen úgy hozta, hogy magam is jártam Kormoséknál, ismertem azt a Szentmiklósi úti házat, ahol laktak. Apám és Kormos László apja egyaránt Weiss Manfréd hadiüzemében dolgozott, egyazon illegális pártsejthez tartozott, tenyerüket egyforma sárgára festette a lövedékek robbanóanyaga, a trotil. Kormos bácsi is gyakran megfordult nálunk, de a fiára nem emlékszem. Azt viszont pontosan tudom, hogy a nyilasház melyik ablakán dobta be a kézigránátot, merre próbált menekülni, s a Munkásotthon melyik ablaka alatt érte a halálos tüdőlövés. A nyilasházat később bombatalálat döntötte romba, a helyén szülőotthon áll. A szemközti Munkáshotthont is átépítették, csupán emlékezetem őrzi a régi falak képét, rajta a háborús golyónyomokkal, amelyek úgyszólván valamennyi régi csepeli házon föllelhetők. Kormos bácsi Akár királyerdei jelkép is lehetne. Vékony, inas alakjára ma is élesen emlékszem, érdes-rekedtes hangjában volt valami megnyugtató magabiztosság. Kiérződött belőle annak a munkásembernek a bölcsessége, aki végigdolgozta az életét, s akit természetes észjárása mindig megőrzött a szellemi zsákutcától. Pedig sok minden megkísértette: az ötvenes években mint régi illegális előtt, mint mártír apja előtt igazán fényes karrier állt. De ő nem kért belőle. Maradt egyszerű szerszámgyári munkás, aki a maga csöndes, szerény módján sosem hallgatta el a véleményét. Ráadásul ez a vélemény igencsak reális volt. Még az ötvenes évek kellős közepén is. A korabeli kötelező rózsaszín látásmód mit sem hatott rá. Ha nagyhangú, bizonyára nem nézik el neki a szókimondást. így elnézték. Olykor ugyan csóválták a fejüket az „illetékes elvtársak", később már nem akarták „kiemelni", inkább gyorsan nyugdíjba küldték, igaz, nyugdíjasként szinte az utolsó napjáig bejárhatott az üzembe dolgozni. 1956 nyarán meglátogattam őt a Szentmiklósi úton. A kerítés mellett, kisebb szénarakás oldalában szunyókált. Zöldfülű egyetemista voltam, a királyerdei port alighanem fellegnek képzeltem, s úgy poroszkáltam benne, hogy a lábam nemigen érintette a földet. Ő csak mosolygott rajtam, miután kidörzsölte a szeméből az álmot. Nem csoda: azt próbáltam magyarázgatni neki, hogy ezután minden megváltozik, vagy most csináljuk meg a magyar Kánaánt, vagy soha. Természetesen a Kánaáncsinálás csakis írói mindenhatósággal képzelhető el, s ennek fölmérhetetlen jelentőségű állomása a nemsokára összeülő írókongresszus. Ő mint köztiszteletben álló ember írna néhány sort a kongresszushoz, kértem. Nem írt, de abba belement, hog diktált: pársoros levelét én továbbítottam az Irodalmi Újság szerkesztőségébe, s az első oldalon látott napvilágot. (Mellette egy másik királyerdei levele; ezt költőnek induló gimnáziumi osztálytársam írta; nem annyira a mondandója volt meglepő, a névaláírás: Babik Zoltánnak fogalma sem volt róla, hogy Örkény vihart kavaró filmforgatókönyvének nem létező sztahanovista főhősét is így hívták, színre lépése tehát úgy festett, mintha Örkény abszurd kitalációja öltött volna testet.) Az irodalomról — finoman fogalmazva — leperegtek a királyerdei levelek. Kormos bácsi hátralévő éveiben többé nem ártotta magát efféle dologba. Egyszer-kétszer még eljött hozzánk, anyámmal meghányták-vetették a világ dolgait, amelyek persze nem úgy alakultak, ahogyan ők elképzelték. Egyre inkább csak a méheivel törődött, aranysárga akácmézére oly büszke volt, mintha ennek áttetsző tisztaságába költözött volna bele mindaz, amire egész életében törekedett. A madárcsontú, törékeny Indi bácsi ugyancsak afféle hazajáró lélekként idéződik föl bennem. Látom, amint kicsit görnyedten lépked a Bagi Ilona kultúrház felé, zsebében legfrissebb verseivel. Az irodalmi kör szépreményű ifjai kellő tapintattal és főleg kellő türelemmel hallgatták lírai nekirugaszkodásait, amelyekben, mi tagadás, sokkal több volt a nekirugaszkodás, mint a líra. Ám emellett volt a verseiben valami szavakba alig foglalható szomorúság, valami elvágyakozás, a sokat megélt kisember álmodozása, s ezt, ha nem értettük is világosan, megsejtettünk-megéreztünk belőle annyit, amennyi többékevésbé lefegyverezte kritikusságunkat. Indi bácsi irigylésre méltó is volt: közülünk egyetlenként mondhatott a magáénak önálló verseskötetet. A „Vágyak csolnakán"-t maga adta ki, s egy példányt állandóan zsíros-gyűrött aktatáskájában tartott. Össze-vissza javítgatta benne a sorvégi rímeket, itt-ott jókora tintapacák éktelenkedtek, hát, bizony, a költői tökéletesedés útján nem könnyű a kozieKeüés. Neki alighanem a szokásosnál is nehezebben ment a megbarátkozás a szocreállal, amely akkoriban élte diktatórikus virágkorát. 1950 vagy 51 lehetett, nem éppen a bensőséges líra ideje, hanem a vakmerő lelkesedésé, a legforradalmibb forradalmiságé. A magunk gimnazista fejével hittük is a hihetetlent, csak épp azt nem vettük észre, ami az orrunk előtt történik. Mit például? Hogy a jeles kultúrotthont több mint fagyos légkör veszi körül. A látogatók felemás érzésekkel lépnek be a kapun, mintha röstellnék, hová teszik be a lábukat. Az még hagyján, hogy a mi irodalmi estünkön foghíjasak maradtak a széksorok, de még a szombat esti táncmulatságra sem akaródzott eljönni senkinek. Pedig a tánczenekar majd megfeszült az erőlködéstől. Nemcsak hazai menő slágereket játszottak („Szénát hordanak a szekerek, szekerek, / Én a bakon ülök teveled, teveled..."), de itt-ott egy-egy „haladó" nyugatit is, amelyre amúgy istenigazából lehetett „rázni". Hogy aztán volt-e fogalmuk a derék zenészeknek róla, vajon talpuk alatt a téglányi magas emelvény nem sokkal azelőtt mire 39