Budapest, 1988. (26. évfolyam)

3. szám március - H. Barta Lajos: Utasok

LEGSZŰKEBB HAZÁM — Volt egy öreg kántor a falunkban — mondta a kalauz a másik villamoson —, amikor bejöttek a németek, lekötözték a kezét, és meggyújtották a szakállát. Az Utas a jegyet nézte, és nem szólt. — A szomszédunkban meg élt két testvér — mondta a kalauz —, idősek voltak, egymásnak voltak. Mind a kettőt behívták katonának. Az egyik hazajött, és mikor megtudta, hogy a másik meghalt, felakasztotta magát. Az Utas eltette a kezében tartott jegyet. — Nem tudna másról beszélni? — mondta. — Jobb lenne, ha másról beszélne. — Igaz — mondta a kalauz. — Szépről kell beszélnünk. — Másról — mondta az Utas. — Egyszer — mondta a kalauz —, amikor megnéztem egy filmet, és ott láttam egy asszonyt, annak olyan szép volt a szeme, hogy azt mondtam, ilyen szép nincs még egy a világon. Amikor meg feleségül vettem az asszonyomat, és egészen közelről megláttam a szemét, szebb volt az mégis. Furcsa, ugye?... Az Utas nem figyelt a kalauzra. A gyerekére gondolt. Ház szakadt rá, bomba ölte meg. — Tegnap odajött hozzám a gyerek — mondta a kalauz —, és azt mondta, én orvos leszek, meggyógyítom a rákot, és a nagymamának akkor nem kell meghalni... Szép, ugye? — Süvítettek a golyók — mondta hirtelenül az Utas, félbeszakítva a kalauzt —, az egész hegyoldal tele volt katonákkal, csak néztek mozdulatlanul az ég felé, mintha imádkoznának... Egyszer meg ellopták a kenyeremet, és aztán én is elloptam egy másiknak a kenyerét... — Elég! — mondta a kalauz —, ebből elég. De az Utas csak mondta: — Papírtalpú bakancsot kaptunk, lefagyott a lábunk. A feleségem abban a gyárban keresett kenyeret a gyereknek, ahol a papírtalpú bakancsot csinálták. Ő is csinálta... Megállt a villamos. Nagyot zökkent. Egy asszony lépett a peronra, a kalauz asszonya. Reggelit hozott, meleg kávét és vajas kenyeret. A kalauz átvette a kis bugyrot, letette az egyik ülésre, és egészen az asszonyhoz lépett, és csókolva, egészen hozzásimult. És ekkor már nem volt ott az Utas. A villamos elindult, továbbrobogott, végállomástól végállomásig, utasokkal, menetrend szerint. A kalauznő nem figyelt az Utasra. A bátyjára gondolt. Ezerkilencszáznegyvennégyben vöröskeresztes értesítést kapott: hősi halált halt. — A legszebb az volt — mondta az Utas — hihi, röhögnivaló, hogy hogyan születtek a nővérem gyerekei. Egyszer csak kiszaladt az ápolónő, megvan, fiú, aztán megint szaladt, kettő van, az is -fiú, aztán megint szaladt, három van, az is fiú, és akkor azt mondja a sógorom, aki már alig állt a lábán, elég már, én, kérem, tovább nem tudok számolni, hihihi! A kalauznő kis csomagot húzott elő táskájából, vajas kenyérbe harapott. Az Utas — bár háttal ült — hallotta, hogy a kalauznő eszik. Halkan mondta: — Jó étvágyat. — Köszönöm — mondta a kalauznő, és abbahagyta az evést. Az Utas hangja visszahozta a mésszel leöntött embereket. Eltette a csomagot. — Már nem eszik? — kérdezte az Utas. — Nem — mondta a kalauznő. — Száraz a kenyér. Sín sikított, mellettük villamos robogott, ellenkező irányba futott. Látták, tisztán kivehették, hogy a kalauz mögött ott is volt egy Utas. Ott is beszélgettek: H. BARTH A LAJOS UTASOK — Egyszer gyermekkoromban megláttam az utcán egy lányt. Hosszú, fekete haja volt. Tudja, milyen a gyerek, ott mindjárt elhatároztam, hogy feleségül veszem. Sokáig mentem utána, nagyon sokáig. Egyszer aztán a lány megállt, villamosra szállt, és én nem mehettem utána, nem volt pénzem villamosra, így aztán nem vehettem feleségül. 41