Budapest, 1988. (26. évfolyam)

3. szám március - P. Szabó Ernő: Egy bank a századfordulón

REJTETT KINCSEK Nemzeti Bank épülete. A pályázatról — amelyen nyolc magyar és nyolc osztrák építész indult, és amelyen Alpár olyan kollégáit előzte meg, mint Lechner Ödön, a bécsi Otto Wagner, a színházak többségeit építő Fellner és Helmer — a sajtó meglehetősen eltérő véleményeket közölt. A Budapester Tagblatt Alpárról szólva „zseniális" tervről beszélt, a Pesti Napló arról, hogy a terv „nem másolat, de szüntelen emlékeztetés". A legmegfontolandóbb véleményt Lyka Károlytól olvashatták a kortársak a Budapesti Naplóban: „Kerestünk a pályatervek között olyasmit, ami a huszadik századba való. Új építészeti ideákat, valamit, ami nincs a műtörténeti kézikönyvekben, de mégis olyan fontos, hogy a jövendő Lübke róla fogja írni tanulmányait. E keresésünk közepette csak két egyéniség ragadta meg figyelmünket: Lechner és Wagner. A legeredetibb budapesti és legeredetibb bécsi építő. Mind a kettő vörös posztó a méltóságos akadémia szemében..." Igen, hiszen mindketten az új művészet, a szecesszió apostolai voltak, amit egyébként Wagner jó néhány, Bécsben megépült terve bizonyít, hogy Lechnernek a Szabadság tértől néhány lépésre álló művéről, a Postatakarék-pénztárról ne is beszéljünk... Mindenesetre Alpár Ignác munkája sem bizonyulhatott rossz cégreklámnak. Az új épületet maga a tervező mutatta be a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet tagjainak — a látogatásról Lechner Jenő számolt be az Építő Ipar című lapban. Említi a „roppant dimenziókat", azt, hogy a főpárkány magassága 2,5 az oszlopoké 11 méter. A homlokzatot fenesi (Erdély) kőből faragták. Odabent akkoriban páratlan, három emeletre osztott trezor volt, betörésbiztos betonfalakkal. Az előcsarnok és a főlépcsőház búzakalászos plasztikáit Maróti Géza, a magyar szecesszió egyik jelentős képviselője készítette, s ez ismét alkalmat adott a különböző művészi elképzelések ütközésére. Alpár ugyanis megjegyezte: az épület tiszta reneszánsz koncepció alapján készült, csupán a díszítő motívumokban modern; ez helyes is, mert e szép alapformákat kiforgatni bűn. Lechner cikkében erre úgy felel, hogy azok járnak helyes úton, ,,akik saját konstrukcióiknak megfelelő formákat keresnek, ssaját koruk művészeti hitvallását követve saját lábukon járnak. Meg fog bocsátani a tervező építész, de a műtörté net aligha fog a XX. században épült renaissance conceptiókról úgy megemlékez ni, mint azokról, melyek elsősorban e századi művészetét jellemzik. Mindez azonban mit sem von le azok értékéből, amit láttunk. Ki-ki saját művészi meggyőződé sét és ízlését követve fogja csak a legjobbat nyújtani." Az épület belsejében viszonylag kevesen szemlélődhetnek. A homlokzatra azonban mindannyian fölpillanthatunk, s különösen fríz domborműveit érdemes szemügyre vennünk. A fríz három és fél méter magas, a jelentek stílszerűen a kereskedelem, pénzkészítés, pénzforgalom, bankügyletek köréből veszik témájukat. Az ábrázolássor a cserekereskedés jeleneteivel kezdődik, az érckohászat, pénzverés állomásaival folytatódik, majd „a pénz áldásait", a művészeteket, közöttük az építészetet mutatja be. A kortárs szerint a szobrász az építész alakjában magát az épület tervezőjét ábrázolja. A domborműveket a korszak sokat foglalkoztatott szobrásza, Senyei Károly (1854-1919) készítette (tőle származik, például, Szent István szobra az Ezredéves Emlékművön, a halászó gyermekek kútja a budavári palota kertjében). A többi szobrot — figurális körplasztikát — Tóth István, Radnai Béla és Róna József készítette. Díszítőszobrokról van szó, az egyes művek nem önálló mondandójuk miatt fontosak. Inkább azért, mert akár az épület, egy sajátos kísérlet dokumentumai. A történelmi stílusokhoz hasonlóan nagy egészben gondolkodni, az egész harmóniáját biztosítani — akár az építészé, a szobrászok szándéka is ez lehetett. Tévedésük tragikuma, hogy nem vették észre: koruk nem az egység, hanem a „minden egész eltörött" kora. A szecesszió művészeivel szemben, akik új értékek létrehozásával törekedtek egy fajta teljességre, a történelmi stílusok őrzői a szellemiség helyett csak — persze ez sem kevés — a formák örökösei lehettek. P. SZABÓ ERNŐ Az Utas hajnalban a végállomáson szállt villamosra, akkor, amikor L a fiatal kalauznő abbahagyta a vidámságot, abban a pillanatban. A kalauznő ismerte az Utast, többször találkoztak, már megszokta. — Maga az első utasom — mondta a kalauznő. — Igen, tudom — mondta az Utas, és kinézett az ablakon. A kalauznő az Utas mögé ült — nem akarta látni —, és ásított. — Keveset aludt — mondta az Utas. — Keveset — mondta a kalauznő. — Keveset alszunk, hogy többet éljünk — és fáradtan nevetett. — Élni? — mondta az Utas. — Gyerek még. — Lehet — mondta a kalauznő. — De nem az számít, ki mennyit él, hanem hogyan él. — Igaz — mondta az Utas —, nagyon igaz. A kalauznő felállt, csengetett: — Tizennyolc éves voltam, amikor férjhez mentem, sokszor hajnalban kelek, és éjfél után fekszem, és felneveltem két gyereket. — Panaszkodik? — kérdezte az Utas. — Ez természetes és szép. — Lehet — mondta a kalauznő, és a régi helyére ült. — A fronton — mondta az Utas — nyolcvan katonát zsúfoltak össze marhavagonba. Minden marhavagonba nyolcvan katonát. Sokan már alig éltek. A vonat naponként egyszer állt meg, akkor kirakták a haldoklókat, sorba, egymás mellé, és leöntötték őket mésszel. Még mozogtak, amikor elindultunk. A kalauznő felállt, ismét csengetett. — Gyűszűből ittuk a vizet — mondta az Utas. — Egyszer valaki megölte a másikat egy gyűszű vízért. A kalauznő kiment a peronra, onnan szólt: — Nem tudna másról beszélni? Jobb lenne, ha másról beszélne. — Igaz — mondta az Utas. — Szépről kellene beszélnünk. — Másról — mondta a kalauznő. — Egyszer, amikor a Duna-parton sétáltam — mondta az Utas —, egészen fönt Csepelnél megláttam egy fiűt és egy lányt, meztelenül csókolóztak. Amikor a lány észrevette, hogy nézem, elszégyellte magát, és szégyenében a vízbe futott. A fiú utána... A víz alá bújtak, ott csókolóztak tovább... Szép, ugye? A kalauznő nem felelt. Az apjára gondolt. A Donnál halt meg, baka volt. — Tudok még mást is — mondta az Utas. 40