Budapest, 1988. (26. évfolyam)

3. szám március - Kiss Károly: Egy legenda nyomában

Petőfi Szibériában? Egy legenda nyomában Nem akartunk a Petőfi-titok megfejtésére vállakozni, amikor a Budapest januári számában ismertettük két szovjet kutató munkásságát, akik tőlünk mintegy nyolcezer kilométernyire, Szibériában megtalálni vélték a rejtély nyitját. Szerintük a költő nem halt meg a csatamezőn; véresen előtámolygott a segesvári tömegsírból, s néhány emberséges orosz tiszt és kozák segítségével életben maradt. Ilyen-olyan meggondolásból ezek az ismeretlen katonák menekítették meg Petőfit attól, hogy a császári hadak kezére jusson. Azután egy fogolytranszporttal Szibériába vitték — szólt a szovjet kutatók híradása —, s Petrovics Alekszandr néven töltötte hátralévő éveit. 1856-ban halt meg egy isten háta mögötti kabebizonyítaná költőnk rejtélyes szibériai tartózkodásának hitelességét, nos, minden fáradozást megérne ez a fölfedezés". Fogolytranszportban? Előre bocsátom: nem vagyok irodalomtörténész, és bölcsészhallgatóként eltöltött éveim sem jogosítanak föl arra, hogy Petőfi-szakértőnek képzeljem magam. Történészdiplomám sincsen, noha költőként és közíróként régóta foglalkozom históriánk engem izgató kérdéseivel. A Petőfire vonatkozó műveket nemcsak gyűjtöm, de olvasom is, s talán a korszak történeti iro-A barguzini temető 1889-ben. Előtérben egy dekabrista sírja, mögötte látható az, amelyet Petőfi Sándor nyughelyének vélnek torga településen, Barguzinban, a Bajkál-tó partján. Föltételezésünk szerint a megváltoztatott — oroszosított nevű költő sírja ma is ott található. Méltányolva a két kutató fáradozását — csak ámulni tudtunk áldozatos munkájuk fordulatain —, föltételezéseiket mégis kétkedve fogadtuk. Hiszen a nemzeti közgondolkozásban élő Petőfi-kép kontúrjai oly erőteljesek, hogy egy kétes hitelű legenda állításai aligha módosíthatják azt, amit a lelkünk s nemzeti önbecsülésünk őriz róla. A szibériai legendából fölsejlő férfiú személyisége teljesen elüt attól a belénk ivódott Petőfi-képtől, amit Budapesttől Montrealig, Szegedtől Kolozsvárig s Pozsonytól Tel-Avivig hordozunk magunkban mai magyarok. A Petőfi-titokra mindig oly fogékony hazai közvélemény álláspontja most is megoszlik, ám bécsi, párizsi, cambridge-i és hollandiai visszhangja is volt a lapunkban közzétett beszámolónak, s ezek lényegében helyeselték óvatos megfogalmazásunkat, miszerint: ,,ha csupán egy ezreléknyi esélyünk lenne rá, hogy a Szovjetunióban most fölvillant Petőfi-kutatást elmélyültebb levéltári vizsgálódás követné, s dalmában is eligazodom; szép gyűjteményem van az 1848-49-es forradalmi és hadi eseményeket megörökítő emlékezésekből, naplókból, akárcsak a kérdést (vagy részletkérdéseket) földolgozó értekezésekből, tanulmányokból. Tehát sem tudósa, sem kutatója nem vagyok, csupán érdeklődő beavatottja lehetek a szövevényes Petőfi-titok mozzanatait elemző vizsgálatoknak. Az érdeklődő beavatottság státusára viszont minden magyar állampolgár igényt tarthat. Kérelmeznie sem kell: alkotmányosan is biztosított, élethossziglan tartó jogosítványa van erre. Lehet-e egyáltalán valami valóságalapja a száz-százhúsz éve ismételten fölbukkanó szibériai legendának? Elképzelhető-e, hogy a költő nem a csatamezőn, hanem a Romanov-Oroszország egyik legeldugottabb zugában fejezte be életét — csendben, titokzatosan? Miféle magból sarjad újra és újra ez a legendabozót, amelyet a tudomány mindhiába nyeseget pengeéles érveivel? Avagy csupán a népi képzelet szüleményei lennének a Szibériában fölvillanó Petőfi-legenda mozzanatai? Ennek fő elemei: A Magyarországról 1849 őszén kivonuló cári seregek a sebeiből lábadozó Pe-34