Budapest, 1988. (26. évfolyam)

3. szám március - Kiss Károly: Egy legenda nyomában

tőfit fogolytranszportba sorolják, s számos katonatársával Kijevbe viszik. Ott lajstromozzák őket. Petőfi csoportját Szamarán át Omszkba szállítják. Többedmagával megszökik, rövid ideig raboskodnia kell az omszki várbörtön 47. számú cellájában; azután itt van a helynevek összecsengő azonossága: Iluszinszk, Barguzin s nemkülönben a legképtelenebb, de mégis egybehangzó állítás: Petőfi, pontosabban ez a Petőfinek vélt Petrovics hamarosan megnősül, s házasságából két gyermek születik. Ő pedig idilli derűvel pihen babérjain. Révedezve szemléli a fenséges tájat, aztán 1856 májusában meghal. Utolsó útjára fogolytársai is elkísérik. Tőmondatokban összefoglalva csupán ennyiből áll a sokszor megcáfolt történet, amelynek folklorisztikus epizódjai már-már a népmesék naiv logikájára emlékeztetnek. Petőfi Szibériában? A föltevést eleve képtelenségnek tartották a szakértők nemzedékei, hiszen 1849-ben, az osztrák hadvezetőség és a cári főparancsnok előzetes megállapodása szerint, az orosz fogságba esett magyar katonákat át kellett adni a császári hatóságoknak. A cári kormány nyilván betartotta ezt az egyezséget — vallották a vita részvevői —, akik egyébként a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben már torkig voltak nemcsak a hazánkban, de a Szerbiától Angliáig garázdálkodó ál-Petőfik szélhámosságaival. Ez a két negatív motívum napjainkban is meghatározóan hat a Petőfi-kutatásra. Az egyébként szelíd, halk szavú Petőfifilológus, ha szóba hozzuk előtte a föltevést, vagyis költőnk különös szibériai életét, ideges lesz, s menten legorombít. Jobb esetben a másik, a türelmesebb, csak megmosolyog. Kitérő tanulságokkal Nemrégen adta közre az Európa Könyvkiadó A. P. Scserbatov Paszkevics Magyarországon című művét és szöveggyűjteményét. A szerző a cári vezérkar altábornagya, s munkája, amely 1899-ben jelent meg Szentpétervárott, ma is alapvető, mondhatnók forrásértékű darabja a korszak történeti irodalmának. Kivált elsőrendűen fontos a Scserbatov szövegéhez csatolt okmánytár: 112 levél, följegyzés, jelentés, hadműveleti terv, átirat, leirat, fölterjesztés, előterjesztés. Ez a fölöttébb fontos iratanyag herceg Paszkevics tábornagy levéltárából került elő. Az első darab 1848. január 12-én íródott (Miklós cár levele Paszkevicshez), az utolsó pedig 1849. augusztus 10-én, ez I. Ferenc József legfelsőbb kézirata a herceghez, amelyben a császár hálás köszönetét fejezi ki a cári seregek szíves magyarországi közreműködéséért. Megrendítően izgalmas élményt szerzett Scserbatov könyve. Mióta elolvastam, azóta is a kezem ügyében van, visszavisszatérek hozzá. Micsoda körkép bontakozik ki belőle! S micsoda portrék! Az ájtatos I. Miklós, a Vascár, az orosz nép főhóhéra, a dekabristákat lemészároló Romanov — íme, most az európai nyugalom bajnokaként lép elénk. Ő, aki nem átallotta Puskint személyesen cenzúrázni, ő, aki száműzte Lermontovot, s elrendelte a költő Rilajev kivégzését, lám, most a megbékélés nevében küldte Erdélybe kedvenc Lüdersét, a lengyelek gyilkosát, a varsói főfegyőrt. Scserbatov műve jó nyolcvan év késéssel jelent meg magyarul, s még a könyv orosz eredetijének megszerzése is különös nehézséget okozott a kiadónak. Nincsen modern orosz kiadása, noha bizonyára nagy haszonnal forgatnák a szovjet olvasók. Miklós cár Varsóban 1849. augusztus 12-én kelt levelében így ír Paszkevicsnek: ,, Bár a futárod, kedves atyai parancsnokom, nem érkezett meg, szükségesnek tartottam elküldeni neked Kossuth Bemhez küldött néhány levelének másolatát, az eredeti leveleket — amelyek most nálam vannak — Lüders dicső haditette alkalmával Bem zsákmányul ejtett hintájában találták... " A közlés háttere: a segesvári csatavesztés után Bem poggyásza, benne hadilevéltára az oroszok kezére került. A magyar történészek és hadtörténészek régi álma, hátha előkerül egyszer, de a Petőfifilológia is föltételezheti, hogy a költőtől származó iratok, hivatalos levelek, fogalmazványok lehetnek benne. A Bem-féle levéltár soha nem került elő. Ám — tudásom szerint —, a magyar kutatók sem igen buzgólkodtak annak érdekében, hogy a szovjet levéltárakban őrzött, 1849-ből való magyar vonatkozású dokumentumokat fölbúvárolják. Miért? Az elmúlt negyven esztendőben ezerszám tanultak magyar ösztöndíjasok a Szovjetunióban. Hacsak a két érintett szaktudományt, a történelmet és az irodalomtörténetet mustráljuk, érdemes lenne összeszámolni, hányan szereztek diplomát és doktori címet a különböző szovjet egyetemeken. S hányan voltak aspiranturán, hány százan vagy ezren különböző szakmai tanulmányutakon? Hát senkinek nem jutott eszébe, hogy végre utána kellene járni az elveszett Bem-féle hadiiratoknak? S egyáltalán: valahogy az 1848-49-es eseményekkel foglalkozó kutatók figyelmét az orosz nyelvű anyag mindig elkerülte. Scserbatov könyvét is inkább franciául olvasták, ha ugyan kézbe vette valaki. Szívesebben kutattak a bécsi Kriegsarchivban vagy Ausztria és Csehország levéltáraiban. Miért? Azon is érdemes eltűnődnünk, hogy az elmúlt négy évtizedben olykor mily szégyenlős finomkodással írtak, ha ugyan írtak, történészeink és közíróink a cári seregek 1849-es intervenciójáról. Valamiféle rosszul értelmezett politikai tapintat nevében szinte félve mondták ki azt, hogy a magyar szabadságharcot végül is Romanov Miklós cár 185 ezer fős serege verte le. Gyanítom, hogy voltaképpen ez a magatartás rejlik a dolgok mélyén ma is, holott a korszellem, a glasznoszty szelleme éppenséggel azt sugallja, hogy mihamarabb tisztázzuk közös történelmünk nyitva maradt kérdéseit. Egy magyar kutató vállalkozása A szibériai legendáról írott cikkünk ügyében előbb telefonon, majd a Budapest szerkesztőségében személyesen is megkeresett Balajthy András. Elmondta magáról: alig két hete érkezett haza a Szovjetunióból, pontosabban Burjátföldről, ahova azért utazott, hogy találkozzék a két szovjet Petőfi-kutatóval. Balajthy a helyszínen is szembesülni akart a magyar költő szibériai legendájával. Moszkva érintésével közlekedett oda és vissza, természetesen repülőgépen, mintegy húszezer kilométernyi utat kellett megtennie. Balajthy Andrást, aki csak ismeri, megszállott embernek tartja. Amatőr kutatóként az elmúlt években különös megbecsülést szerzett. Néhány hazai történész nagy elismeréssel méltatja mostani munkásságát, hangsúlyozva, hogy a tudománytörténetben korántsem ismeretlen jelenség, amit ő csinál: sokszor megesik, hogy az amatőr kezdeményezés előtte jár a szakkutatásnak. A deresszakállú, 47 éves, kissé félszeg Balajthy valamikor 1985 nyarán a rádió 168 óra című műsorából értesült a szibériai szovjet kutatók fölfedezéséről. Meghallgatta a magyar kutatók ellenvéleményeit is, s azóta úgyszólván egyebet sem tesz, csak a Petőfirejtély megoldásán fáradozik. Pedig találhatna éppen magának elég munkát a hazai filmgyártás területén, rendezőasszisztensként jól ismerik. De ő mostanában édeskeveset törődik a filmezéssel, mert kizárólag a Petőfi-titok földerítése érdekében teszi minden dolgát. Azóta figyeli a Burjátföldről érkező újabb híreket: olvassa, gyűjti a magyar lapok lelkendező vagy elutasító cikkeit.,,Akkor aztán elkezdtem én is bogarászni" — mondja munkájáról. S itt álljunk meg egy pillanatra. Föntebb említettem: a Petőfi-legenda megoldásának egyik kulcskérdése, hogy egyáltalán vittek-e magukkal hadifoglyokat Az oroszországi seregek 1849-ben a magyar lázadók ellen folytatott hadi tevékenységének leírása c. kiadvány címlapja 35