Budapest, 1987. (25. évfolyam)

12. szám december - P. Szabó Ernő: Mindenszentek temploma

REJTETT KINCSEK J MINDENSZENTEK TEMPLOMA Néhány hónappal ezelőtt Békásmegyeren szenteltek templomot. A beszámolókat olvasva, nézve, hallgatva bizonyára sokan megpróbálták számba venni, hány új templomról tudnak. Ez az épülettípus az elmúlt századokat idézi, mintha a huszadik század nem lenne a templomépítészet kora. így hát meglepőnek is tűnhet az adat: Magyarországon 1945 után kétszáznál több templomot építettek. Ezek közül az építészetileg egyik legjobban sikerült Budapesten, a Farkasréti temetővel szemben található. Bizonyos, hogy minden történelmi kornak van jellemző, az adott társadalmat jelképező épülettípusa, s az is valószínű, hogy a huszadik század tipikus vagy éppen reprezentatív épületei nem annyira az ember lelki, mint nagyon is gyakorlati, praktikus igényeihez kapcsolódnak. Aki azonban nem hűvös tárgyilagossággal figyel, nem a statisztikai adatok szerint fontos jelenségeket keresi, az előbb-utóbb észreveszi a modern templomokban rejlő szépségeket. Nem könnyű a dolga. Például azért sem, mert e templomok jó részét nem helyezhették el olyan kitűnően, mint, mondjuk, a középkor vagy a barokk mesterei akár a legegyszerűbb falusi templomot is. Ezeknél, legyenek a méretek bármilyen kicsik, legyen bármilyen hitvány is az építőanyag, a templom mindig a tér szervezőjévé, központjává vált. A modern templomépítészet értékeinek felfedezése azért sem könnyű, mert sok, egyébként igényes terv kivitelezése közepes vagy gyenge: azok az egyenetlen felületek, aránytalanságok, amelyek nélkül egy román kori falusi templom szinte el sem fogadható hitelesnek, a vasbeton korában igencsak zavaróak. Igaz, a hagyományos anyagokból történő „házilagos kivitelezésnek" előnyei is vannak: az ilyen építkezés során a közös cél közösséggé kovácsolja az embereket. Rév Ilona nemrégiben megjelent Templomépítészetünk ma című könyvében tipikusnak nevezi a jelenséget, s úgy véli, hogy új templomainknál a korszerűség nem elsősorban az építőanyagokban rejlik, hanem abban a szemléletben, abban a szuverenitásban, amellyel a tervező, az építők az anyaggal, formával bánnak. A másik, általánosnak tűnő jelenség, a könyv írója szerint, hogy a modern templomoknál újraéled a régi gyakorlat: a tervező egyben kézműves, festő, szobrász, iparművész is, aki maga készíti el a berendezés egy részét, néha egészét. Hogy jó-e ez vagy rossz, s hogy egyáltalán, milyen értékeket képvisel a modern templomépítészet, azt csak épületről épületre haladva lehet eldönteni. A hollóházi és a halásztelki római katolikus, a szamoskéri református vagy az edelényi görög katolikus templom bizonyára a maradandó értékek közé tartozik. Bizonyosan így van ez az 1973-ban elkészült farkasréti Mindenszentek temploma esetében is. A tervező, Szabó István feladatát nehezítette, hogy a plébániatemplomnak pótolnia kell az egykori temetőkápolnát, amely elpusztult a második világháborúban, s az újjáépítés során kolumbáriumot hoztak létre a helyén. Másrészt plébániahivatal építésére is szükség volt. A telek, amelyen mindezt meg kellett valósítani, igencsak nehezítette a dolgot: az új templomot annak a hajdani kocsmaépületnek a helyén kellett felépíteni, amelyet a világháború után alakítottak át, ideiglenesen, mise céljára. A Mindenszentek temploma eleget tesz hármas feladatának, mégpedig úgy, hogy nem kelt zsúfolt hatást, nem érezzük, hogy a tér szűkös. Igaz, a lejtős terep megkönnyitette a tervező dolgát: szemből észrevehetetlen, hogy az alsó szinten plébániahivatal és lelkészlakóhelyek kaptak helyet, sőt, egy garázs is van itt. Csak ha elsétálunk a templom déli oldala mellett, akkor vesszük észre a plébánia bejáratát. Az egyik gondolat, amely felbukkan bennünk, az az, hogy milyen jól beleilleszkedik a templom az egy-két szintes családi házas környezetbe; azután egy kérdés jut eszünkbe: hogyan lehetett e szűk területen úgy építeni, hogy munka közben a régi templomnak működnie kellett, s falait a középkori templombővítésekhez hasonlóan, mintegy körülépítették, s csak az új elkészültekor bontották le. A templom előtti, háromszög alakú teret a közelmúltban szépen rendbe hozták. Innen látható a nyugati homlokzat, a „főnézet", amelynek egyszerre kell reprezentálnia az egyházat és a hívők közösségét, s jelezni, milyen térélményekre számíthatunk odabent. A szürke, három részre tagolódó fal ősszel még vörös, lila virágok közül emelkedett ki — de kontrasztja a hó fehérjével sem lehet kellemetlen látvány. Jobbra a bejárat, fölötte gótikát idéző karcsúsággal emelkedő betonfalak. Balra nagy tömb, amelynek súlyosságát kereszt alakú ablak s magának a felületnek a plasztikus hatása oldja. Mintegy raszterháló osztja fel kint is, bent is a felületeket: a falazótéglaként használt betonelemek érdekes faktúrája. A bejáratot és a templom szentélyét, hajóját rejtő részt alacsonyabb falsík és fönt a harangszék köti össze. Pillantásunk megpihen a homlokzatra erősített régi kő Krisztuson, majd a betonfelületen hagyott rések között többször önkéntelenül az ég felé irányul — a tervezői lelemény nemcsak a betonfalak tömbszerűségét oldja, hanem az épület szellemiségét, rendeltetését is kifejezi. A lépcsőkön felérve sajátos zöldes derengés fogad. Hátra- és felpillantunk, majd balra, a hajó felé: ott ugyanilyen szelíd, megnyugtató fényt árasztanak az üvegablakok. Egyben körül is határolják a teret, összeköttetést teremtenek az egyes részletek között. Az előcsarnok és a hajó kölcsönösen tágasabbá teszik egymást — az üvegajtók sora szinte megszakítatlan kapcsolatot jelent —, míg a félhomály segíti, hogy az előcsarnok teljesítse másik funkcióját. Mécses jelzi, hogy ez az elhunytakra való emlékezés helyszíne; tábla őrzi dr. Lékai László bíboros, a templom építője, a plébánia alapítója emlékét. A hajó téglalap alakú. Északnyugati sarkában kapott helyet az oltár, a szószék 35