Budapest, 1987. (25. évfolyam)

5. szám május - TÉKA - POSTA

lenne — olyan színes világot tár elénk, melyben a történelemmel együtt a mindennapok is mindig megjelennek, az élet érzékletes valóságában. Az Utószóból merítve, a múlt század második felének neves írója, Ágai Adolf szerint a kötet „szinte kimeríthetetlen bűvös ládika" a bemutatott évszázad megismeréséhez. A szerző nemcsak jó tollú, hangulatos tálaláshoz értő, hanem művelt és a történelemben járatos újságíró, aki csevegő hangvételével és múltbeli tájékozottságával egyaránt hat az olvasóra. Származása, neveltetése, élethelyzetei természetesen gazdag forrásul szolgálnak olykor tényszerű felsorolásként, másszor színes anekdotaként, novellaként ható írásaihoz. Ezekben a pontos történelmi tények, az olykor felületesen kezelt adatok mellett megtalálhatók a sokfelől felszedett mendemondák, sőt, pletykák is. Vay Sarolta a személyes emlékezésnek éppúgy gyakori megszólaltatója, mint az írásos források, oklevelek, naplók, levelek szorgos vallatója. Főként az arisztokrácia és a jómódú középnemesség alakjairól, életviteléről, szokásairól szóló műve ér fel, tematikus gazdagsága révén, regények sokaságával, és a maga módján színes művelődéstörténeti anyaggal szolgál. Ami pedig a szereplők, az események bemutatását, illetőleg megítélését illeti, abban egyrészt — minden erőszakolt férfiassága ellenére — lépten-nyomon a női érzékenység, a hangulati elemek iránti vonzódás tapasztalható, másrészt a haladó szellemiség, a magyarság iránti áldozatos cselekvés állandóan megnyilvánuló tisztelete. A címénél jóval többet nyújtó — megint csak Ágai Adolf szavait használva — „csevegő korrajzokban", természetesen, bőven esik szó az egykori Pestről és Budáról, hisz ahogyan halmozódtak az évtizedek, egyre inkább az ország központjává vált a két Dunaparti testvérváros. A többi közt azáltal is, hogy mind több arisztokrata telepedett ide, építtetett palotát, és kapcsolódott be a reformkor mozgalmas életébe. Alkalmanként regél egy-egy tárca a polgárság szokásairól is, Buda és Pest nevezetes épületeiről, kirándulóhelyeiről, színházi életéről, farsangjairól, árvizeiről, hogy csak néhányat említsek a pest-budai témákból. Az írónő minduntalan tanújelét adja annak, hogy mennyire ismeri és magáénak érzi a hovatovább világvárossá növekvő Budapestet. írásainak hangulatos befejezésekor gyakorta utal arra, hogy porlanak már mind, akiket felidézett. Vay Sarolta is 1918 óta porlik immár hazáján kívül egy luganói sírban, de szavai nyomán az általa megelevenített múlttal együtt ő is életre kel az olvasók emlékezetében. (Magvető) FÉNYI ANDRÁS Folyóiratszemle SISA JÓZSEF: SZKALNITZKY ANTAL. SZÜLETÉSÉNEK 150. ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL (Magyar Építőművészet, 1986. 3. sz. 46-49. I.). Az 1860-70-es évek egyik vezető magyar építész személyisége, Pest, illetve utóbb Budapest világvárossá fejlődésének egyik kortársa és alkotója 1836-ban született. A berlini Építészeti Akadémián tanult, fiatalon sikerrel vett részt pályázatokon, tanulmányutat tett Franciaországban és Angliában. Még külföldön tartózkodik — írja e megemlékezés szerzője —, amikor felmerül a Magyar Tudományos Akadémia palotájának az ügye, a tervezés és a stílus kérdése. Az öntudatos, jól tájékozott, az aktuális problémák iránt érzékeny építész alig 24 éves, amikor 1860. február 17-i dátummal nyílt levelet ír Pestre — ezt a Vasárnapi Újság közli —, majd ez év végén hazatérve külön megbízás nélkül tervet készít az Akadémia épületéhez. Levele az egyik első hírlapi megnyilatkozás e palota ügyében. A meghívásos pályázat helyett nyílt pályázat mellett száll síkra: ,,... a szükséges tervek legrészrehajtatlanabb versenyzés útján szereztessenek meg... Hadd nyíljék már egyszer magyar építésznek otthon is versenytér..." Jelentős volt állásfoglalása a stílusok, illetve a nemzeti stílus kérdésében is. Az Akadémia kivitelre elfogadott tervét Szkalnitzky berlini mestere, Stüler készítette el, ő viszont tanítványát bízta meg az utasítások végrehajtásával és a tervek részletesebb kidolgozásával. A kivitelezés irányításában Ybl Miklós volt Szkalnitzky társa. Jelentős közéleti szerepet töltött be: részt vett a Képzőművészeti Társulat, majd a Magyar Mérnök-Egylet (a későbbi Magyar Mérnök- és Építész-Egylet) megalapításában. 1865-ben az Akadémia levelező tagjai sorába választotta, s ezzel ő lett az első magyar építész akadémikus. Fontos tanári tevékenysége is: a műtörténet és műépítészeti részletek, valamint a műépítészeti tervezések című tárgyakat tanította rendkívüli tanárként a Műegyetem jogelődjénél. 1868-tól a meginduló építési konjunktúra talaján 1874 végéig számos jelentős épület tervezését és kivitelezését végezte el. Ybl mellett a korszak legfoglalkoztatottabb, legtöbbet alkotó építésze volt. Nevéhez fűződő fővárosi alkotás az Akadémián kívül: régi pesti képviselőház, terv, 1865; pesti állatkerti épületek, 1865-1866; esküemelvény koronázásra, 1867; a Deák téri evangélikus templom átalakításának terve, 1867; Kúria, terv 1868; a Somossy-orfeum terve, 1868; fenyítő törvényszék, 1868-1872; a lóvasút váróterme a Városligetben, 1868; Hungária-szálló, 1868-1871; Thonet-udvar, 1869-1871; Károlyi István, Zichy János és Wodianer Albert palotája, 1869-1871; Pest városrendezési terve, 1870 körül; Főposta, 1871-1873; Egyetemi Könyvtár, az Élettani Intézet, a tudományegyetem Szerb utcai szárnya, 1873-1876; a József műegyetem terve, 1873; az Oktogon házai, 1874; a Nemzeti Színház és lakóháza, 1874-1875; Operaház, terv, 1874; az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat palotájának terve, 1874. DÉRY ATTILA: EGY BUDAPESTKRITIKA A SZÁZADFORDULÓN (Magyar Építőművészet, 1986. 3. sz. 50-51. !.). A budapesti Építészeti Szemle a századforduló egyik aktuális építészeti és művészeti kérdésekkel foglalkozó, nemcsak ismertetéseket, de kíméletlen bírálatokat is közlő, ellenzéki hangja miatt igen népszerű szakmai folyóirata volt. Harcolt az építészet szakmai színvonalának emeléséért, az építészeti közélet tisztaságáért, támadta a telekspekulációt, és kifogásolta a külföldi, elsősorban osztrák építészek magyar állami megbízásait. A századforduló építészete, alkotásai és jelenségei ugyancsak bőven szolgáltattak témát a szerkesztőknek. A folyóirat 1901. évi XXII. füzetének 516-518. lapján jelent meg Kozma Andor itt közölt írása, amelyet korábban a korabeli Magyar Nemzet közölt. Ez a cikk a századforduló budapesti építészeti alkotásait, irányzatait, stílusjegyeit stb. bírálja a „nem értem, nem értem..." mindent elutasító jegyében. A szerző (Déry Attila) azt vizsgálja, hogy az Építészeti Szemle vajon miért közölte ezt a — szándékaival és céljaival olyannyira ellentétes, nyilvánvalóan elfogult, igazságtalan — cikket? Ennek kapcsán megvilágítja a korszak Budapestellenességének számos politikai és társadalmi tényezőjét, a földbirtokos osztály, a vidéki középosztály, a katolikus egyház és sajtó s más tényezők közvéleményformáló hatását és ennek építészeti vetületeit. A cikk nagyon érdekes adatokkal szolgál a főváros építészeti és közéleti viszonyairól a századforduló idején. TARR LÁSZLÓ: USZODÁK A DUNÁN (Magyar Építőművészet, 1986. 3. sz. 58. L). Az első jó kétszáz éve épült a jelenlegi Erzsébet híd fölötti szakaszon. A „Der neue Kurier aus Ungarn von Kriegs- und Staatsachen" 1789. június 18-i számában hirdetés adta tudtul, hogy a piaristák épülete mögötti Duna-parton álló fürdő ismét a közönség rendelkezésére áll. Ebben úszkálni még nem lehetett, csak kis, elkerített deszkarekeszekben fürdőzni. Az igazi uszodát 1817-ben nyitották meg, ez elsősorban a katonák úszni tanulását szolgálta. Ez a budai partnál, a Császár fürdő felett volt kikötve. 1822-ben a Magyar Kurír írja: „Pesten a katonaság részére Úszó-iskola állíttatott, melyben mindazonáltal nemcsak katona személyek, hanem több Nemes és Polgári ifjak is taníttatnak. Az intézetnek célirányos elrendelését kiki szemmel láthatja; de a tanítás foganatját csak a próbák mutatják meg." A pesti katonai uszoda sikerén felbuzdulva Mayer György pesti hajósmester kért s kapott engedélyt a pesti tanácstól polgári úszóiskola felállítására. Ez már igazi uszoda volt, szabad vízfelülettel, kabinsorokkal, úszómesterekkel. Később mindegyre divatba jöttek Pest-Budán, néha öt-hat is sorakozott a Dunaparton. Olvashatunk „házirendjükről", szerkezetükről, a Duna-fürdők és uszodák számára 1892-ben kiadott fővárosi szabályrendeletről. A fővárosi Duna-szakasz sajátos színfoltját jelentő létesítmények az 1940-es, tüzelőínséges években tűntek el végképp a partok mellől — emlékezik a szerző. JELINEK ISTVÁN: AZ ORSZÁGHÁZRÓL (Magyar Építőművészet, 1986. 3. sz. 59. I.). A nagyközönség előtt kevéssé ismertek az Országház épületének technikai, épületgépészeti berendezései, melyek sok esetben magas műszaki színvonalat képviselnek. Ezek az épület funkciójának ellátását biztosító akusztikai, világító, fűtő-szellőztető, tűzbiztonsági berendezések, felvonók stb. KOCZOGH ÁKOS: A VAS MŰVÉSZE: LEHOCZKY JÁNOS (Magyar Építőművészet, 1986. 3. sz. 60. I.). A modern díszkovácsművészet jeles képviselőjének munkássága, budapesti és vidéki alkotásai: térrácsok, cégérek, kapuk stb. CSOMOR TIBOR 47