Budapest, 1987. (25. évfolyam)

5. szám május - TÉKA - POSTA

posta 1076 Garay utca 5. Telefon: 415-582, 215-440/47 Május a legszebb hónap Ezt jelenti ki id. Kökény Alajos olvasónk levelében. „Mégpedig nemcsak azért, mert ilyenkor, ahogy a dal is mondja, az orgona virágzik. Bár kétségtelen, a virágillat is hozzájárul május szépségéhez. És sorolhatnánk még tovább: a megújulás időszaka, a fölébredt föld már meg-megmutatja gazdagságát, szépségét, meleg az idő, lekerül a nagykabát, rügyeznek a fák meg a szerelmek, és döntő szakaszához ér a futballbajnokság. Mindez hozzátartozik a májushoz, a jó közérzethez. Erről írnak a költők, erről szólnak az operettek, a vezércikkek, a fentieken kívül azonban számomra még egy dolog teszi fontossá, széppé ezt a hónapot: a május elseje. Tudom, talán sokan elhúzzák szájukat, hiszen agyoncsépelt téma, talán még több újságcikk foglalkozik vele, mint sok másról együttvéve, és szeretném mégis felhívni rá a figyelmet, mert kis koromban már érzelmileg, később értelmileg is megragadott a munkásosztály ünnepe. Mivel? Persze a külsőségekkel is. Meg a hagyománnyal. Ahol nemzedékről nemzedékre él tovább ez a hagyomány — a mi családunkban így volt —, ott a jelképeknek is nagyobb szerepük volt, például a tiltás időszakában, amikor apám ünneplő ruhájának a gomblyukába tűzte a vörös szegfűt, kézen fogott, és úgy mentünk ki az utcára. És sörözni is betértünk, ahol az asztalok mellett ugyancsak apámhoz hasonló ünneplőbe öltözött emberek ültek. Nem hangoskodtak, de a szemükben ott fénylett, ma már meg is tudom fogalmazni, hogy mi: az összetartozás jó érzésének a fénye, meg talán a diadalé is. Nem a későbbi nagy, látványos felvonulásokon, itt értettem meg igazából, hogy mi az a munkásszolidaritás. És tulajdonképpen ezért írom levelem, erre szeretném felhívni a figyelmet. Mert ne túlozzunk, ne játsszunk a nagy szavakkal, nekünk május elseje — azon kívül, hogy az összetartozás érzését erősítette — a vidámság volt, a jókedv, a hűvösvölgyi Nagy-rét meg a hajóhinta, a családi sörözés. Ma mindenki panaszkodik, hogy nincs semmire ideje, régi barátok hónapokon át nem érnek rá szót váltani, a gyermek alig látja a szülőt, közös kirándulásra, beszélgetésre alig-alig kerül sor. Ezt az alkalmat is meg kéne ragadni, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Kevés az, ha csak szavalunk a szolidaritásról, és egy évben egyszer elénekeljük az Internacionálét (bár már egyre kevesebben tudják). A közösséget a szűk, családi körben kell megteremteni, kiépíteni, majd a barátok, munkatársak között. Akkor majd a munkahelyi hangulat, az egymás segítésén alapuló közösségi szellem, a családi harmónia nem az újságcikkekben kap csak hangot, hanem a valóságban is meglesz." Köszönjük a levelet. Sorai annyira szépek, igazak, hogy nincs mit hozzátenni. Legfeljebb két gondolatát emelnénk ki még egyszer. A látványos, nagy felvonulások hozzátartoznak május elseje megünnepléséhez. Ezeknek a hangulata jól tükrözte a mindenkori politikai helyzet nyomán kialakult közhangulatot. Gondoljunk csak a felszabadulást követő vidám, lelkes május elsejékre, az ötvenes évek kényszeredett araszolgatásaira (majd a tribün előtt hirtelen szinte futni kellett az államvédelmisek sorfala között), amikor a hangszóró adta a szájba a jelszavakat, s megint mennyire más, „minőségileg" más volt például az emlékezetes 1957-es május elsejei felvonulás, nagygyűlés. A másik megjegyzés: igaza van levélírónknak, ne a világot akarjuk megváltani, elég, ha a családban, munkahelyen sikerül elérni a szolidaritást, az összhangot. Semmit sem ér, ha valaki reggeltől estig a Himnuszt meg az Internacionálét énekli fölváltva, attól még sem igaz magyar, sem igaz internacionalista nem lesz. Az apró munkák, lépések nehéz korát éljük, ott kell jeleskedni. Meg abban, hogy a lépéseket ne hátrafelé, hanem előre tegyük. Egymás megismerése Fontos és hasznos, hogy egymást minél jobban megismerjük. Különösen vonatkozik ez a megállapítás az egymás mellett élő népekre, kiknek a múltjában és jelenében egyaránt sok közös vonást lehet találni, az országhatár nem szab gátat a történelmi hatásoknak, átfedéseknek, összefonódásoknak. Lapunkban és ebben a rovatban is sokszor hangoztatjuk az internacionalizmus fontosságát, a magunk eszközeivel hozzájárulunk, támogatjuk a népek, népeink egymás megbecsülésén, ismeretén alapuló barátságát, melyre egyébként nemcsak a múlt, hanem a jövőnk is kötelez. Ezért olvastuk örömmel a Kijevből kapott levelet, melyet Jurij Szemjonovics Puzienko (252164 Kijev -164; A-Ja, 914) küldött szerkesztőségünkhöz. Levelében a múlt hagyományainak a fontosságát hangoztatja, és ez nem véletlen, hiszen ő az alapítója a kijevi körzet hadtörténeti múzeumának. Véleménye szerint a legkisebb dokumentumnak is értéke van, és felhívja a figyelmet a különböző emlékérmekre, melyek jelképszerűen tömörítik magukba egy város, ország, történelmi esemény sorsát, illetve lefolyását, máig érezhető hatását. (Kijev alapításának az évfordulójára, majd Kijev védelmének az emlékére is adtak ki érmet.) Érdeklődésére közöljük, hogy nálunk a Hazafias Népfront keretében több olyan egyesület, intézmény működik, amely a múlt értékeit őrzi, ápolja. Ilyenek például a legtöbb városban megtalálható városszépítő egyesületek, illetve a honismereti körök és természetesen a múzeumok, melyek közül kiemelkedő szerepe van ebben a vonatkozásban a budai Hadtörténeti Múzeumnak. A közös vetélkedők gondolata is a már hangsúlyozott, népeink közti barátságot szolgálná. Elvben nincs is akadálya a megvalósításnak, gyakorlatban azonban — a földrajzi távolságon kívül — számos nehézség adódhat. Véleményünk szerint lendítene az ügyön, ha a kárpát-ukrajnai, ungvári, munkácsi, beregszászi stb. magyar fiatalokat, diákokat is be lehetne vonni a munkába, a gyűjtésbe, a vetélkedők megszervezésébe, és, ahogy Jurij Szemjonovics Puzienko javasolja, egymás kölcsönös vendéglátására is sor kerülhet. Még egyszer köszönjük a levelet, melyet illetékes helyre továbbítunk. Tisztelettel küldjük jókívánságainkat, üdvözletünket. Veszélyesek az értelmes hibák Sőt, ahogy minden szerkesztő, korrektor tudja, azok a legveszélyesebbek. Mikor a mondatnak, szónak, adatnak hibásan is értelme van. Erre hívta fel figyelmünket szerzőnk és barátunk: dr. Bérli Béta, kinek írásában (Lakók és lakások a fővárosban és az agglomerációs övezetben, 1987/1. sz.) az egyik mondatból néhány szó kimaradt, így az adatok sem fedik a valóságot. A helyes mondat a következő: ,,A fővárosban az egyszobás lakások aránya 1970-ről 1980-ra 49 százalékról 35,3 százalékra, az övezetben pedig 49,8 százalékról 27,7 százalékra csökkent." Ugyancsak ő teszi szóvá, hogy ugyanennek a számnak a Csarnok a Klauzál téren című cikkében egy apró helymegjelölési tévedés csúszott. A Párizsi Nagyáruház nem a Kerepesi (ma Rákóczi) út és a Kazinczy utca sarkán, hanem a Klauzál utca sarkán volt. Elnézést kérünk, köszönjük a kiigazító észrevételt. Mi történik a lepel alatt? Oláh Zsuzsanna budapesti olvasónk leveléből idézünk: „Áthaladva a Vörösmarty téren azt láttam, hogy a fagy ellen ponyvával letakart szoborhoz, felfeszítve a ponyva rögzítését, négy-öt kamasz bújt be. Szóvá tettem egy utcai zenésznek, aki közölte, folyton ezt csinálják, hiába ripakodik rájuk, nem használ. Ki tudja, milyen kárt okoznak a szoborban. Véleményem szerint az elharapódzó vandalizmust mégiscsak a rendőr vagy más hatósági szerv tudná megfékezni, ha már a nevelés, jó szó nem használ." Az eset — és mindenfajta rongálás, barbár pusztítás — annyira jellemző, hogy már csak keserűen legyintünk. Pedig tudjuk: a közösség nagyobb fegyelme és fegyelmező ereje, ha kell, elrettentő szigora tudna segíteni. És még egy: a magasabb fokú kulturáltság. 48