Budapest, 1987. (25. évfolyam)
12. szám december - Jávor Ottó: Betlehem
BETLEHEM óropogás hallatszik a szóból: karácsony. Az ember megindul a ködbe vesző tornyok között viszsza, a gyermeki világba, és előre, vágyai felé. Mögötte a Mennyből az angyal, előtte a Csendes éj, nem a falusi kórusok gyertyáktól könnyes hangján, hanem ahogy Mahalia Jackson énekli, hozzánk idomulva, érdesen, keményen, orgona se szól, csak a hang az űrben, a csendességet kereső lélek sírását pedig elfedik az ablakra terülő jégvirágok. Akkor is hideg volt. Legalábbis így képzeljük. A fenyőfák alatt álló, a templomokban fényeskedő kis betlehemek tetejét mindig hó fedi, hiszen mi megszoktuk, hogy saját, önző szemléletünket vetítsük ki mindenre, és úgy belegabalyodunk saját „szempontjaink" közé, hogy nem látunk a dolgok mögé. Illúzióink és önfejűségünk is megakadályoz ebben, bűnbakot keresünk mulasztásaink elfedésére, bizonytalan, távoli eseményekre hivatkozunk, azt mondjuk, hogy válság meg begyűrűzés, majd csak lesz valahogy, nyugtatgatjuk önmagunkat ahelyett, hogy jól megnéznénk a betlehemet, és okulnánk a látottakból. Figyeljétek csak! Ki áll ott a szélen, mint egy félretolt epizodista? Bizony, hogy József. Szülővárosomban, a juhászok templomában azt énekeltük forralt bortól átmelegedett hangon: Ó, te, József, mit gondoltál, hogy istállót választottál, ilyen kemény időben... Szemrehányóan harsogtuk, szegény József pedig nem szólt ki a betlehemből, nem védekezett, zavarában csak a lábát váltogatta. Különben már Máriától is megkapta a magáét: ilyen mulya vagy, nemhogy önálló lakást, egy rongyos albérletet se tudtál szerezni a városban, és most itt, ebben a pusztaságban... De hiszen saját füleddel hallottad, micsoda árakat kértek... Egyáltalán minek hagytuk oda Názáretet, mért jöttünk ide?... Mért, mért, jól tudod, az összeírás. Nagy úr a bürokrácia, ezzel tartanak kordában bennünket, számon tarthatják... és semmi baj nem történt, botommal elzavartam a kóbor ebeket, az éhes farkasokat, szekercémmel megjavítottam az istálló tetejét, a gerendákat... ,,barmok közt fekszik, jászolban nyugszik szent fia..." énekeltük enyhültebb hangon, de még mindig szemrehányóan... József pedig erősködik, hogy a hidegben (amennyiben hideg volt) egyenesen pompás hely egy istálló, sokkal jobb, mint a túlzsúfolt Betlehem városa, ahol bizonyára poloskák is vannak, itt meg a jó szagú, illatos széna... ,,Csordapásztorok, midőn Betlehemben..." — vágott bele az orgona, Mária nem zsörtölődik tovább, hiszen a bejáratnál krákognak az első látogatók, a pásztorok. Csupa rongyos, durva fickó, tenyerük akár a szikláról lepattintott kő, az orrukat se fújják ki, szipákolnak, talán a meghatottságtól, mert érzik, itt ma nagyot fordult a világ tengelye. Aztán vidám csengés-bongással beállítanak a három királyok. Csak semmi protokoll, int Józsefnek Gáspár, magánlátogatáson vagyunk, közli Menyhárt. Mária pedig büszke boldogsággal nézi a jászolban fekvő fiát... hogy tud ez a kisded viselkedni, már a fejét emelgeti, mintha őrajta lenne a korona... ,,Kirje, kirje, kisdedecske, betlehemi gyermekecske..." — hallatszott a kórusról, a kántor hangja, szárnyalt az ének... Boldizsár kirakja az ajándékokat, József arca kissé elkomorul, csupa fényűző holmi, tömjén meg mirha, amikor én Betlehemben egy gyermekcipőt sem tudtam venni a boltban, és ne adj' Isten, tápszerre is szükség lehet, ezek meg... Látszik, hogy királyok, fogalmuk sincs, mire van egy munkásembernek szüksége... Csillag vezetett ide bennünket, mondják a királyok, a betlehemi csillag — s ma úgy hívjuk: Halleyüstökös. Most komorult el igazán József. Mert ez a kérges tenyerű, józan ács tudja, hogy a csillag fényénél máris küldöncök szaladgálnak, besúgók surrannak, diplomaták ülik körül a kerek asztalt, melyet az öklével ver Heródes... együtt mentek mind a hárman? Csak nem békültek ki? Hát nem telepítenek több aknát egymás hajói alá? Meg akarják semmisíteni az ember legnagyobb vívmányát, azokat a csodálatos fegyvereket, amelyekkel le lehet lőni az égről a betlehemi csillagot? Elment az eszük? És ez a ma született máris kinyilatkoztatta, hogy ő az igazság s az élet, és tódulnak hozzá a pásztorok, a halászok, az ácsok, a parasztok, még utóbb tényleg megvalósítják az igazságon alapuló életet! Hogy ez a proli népség... rossz rágondolni! És máris terjed a ragály, az utakon vonulnak, akadályozzák a harci kocsik mozgását, láncot alkotnak büszkeségeink, a kilövőhelyek körül, és azt kiabálják: békét! Hát ki ez a kisded? Az emberi vágyak jelképe? Máris kommunista? Mi lesz, ha felnő? Nem, uraim, ezt meg kell akadályozni. Érzi, tudja ezt József, pedig még nem láthatta Brueghel festményét, hogy rövidesen katonák fogják körül Betlehemet, és kiragadva az anyák kezéből, kardélre hánynak minden kisdedet. Holnap a mirháért cserélek fel egy jó szamarat, és átmenekülünk Egyiptomba, határozza el. Mert a reményt nem szabad kardélre juttatni. A gyertyák ellobbantak a juhászok templomában, mehetnének már, dörmögi József, Mária nem akar udvariatlan lenni, tehát zavarban van. Végül egy fiatal, idegbajos, magyar költő segíti ki, aki Szárszón lett öngyilkos, mert annyira utána akart menni édesanyjának. Irul-pirul Mária, Mária, boldogságos kis mama. Hulló könnye zápor n át alig látja Jézuskáját. A sok pásztor mind muzsikál. Meg is kéne szoptatni már. Kedves három királyok, jóéjszakát kívánok! A vendégek kilépnek az éjszakába, ropog a hó talpuk alatt, fejük fölött a reményt sugárzó csillag. Mi még maradjunk egy pillanatig. Nézzük a betlehemet. Egy boci kíváncsian bámul a jászolba, Mária gyöngéden odébb tuszkolja busa fejét. József, a szerény ács s gyakorlati elme megkönnyebbül, hogy magukra maradtak. A sok beszéd után végre hozzá lehet látni a dologhoz. Vizet forral, majd királyi mozdulattal eltépi ingét pelenkának. Úgy nyújtja át, mintha a világot akarná bebugyolálni. Aztán odaáll a jászol mellé, a főhelyen áll, ing nélkül, mégsem fázik. JÁVOR OTTÓ 5