Budapest, 1987. (25. évfolyam)

12. szám december - Müller Tibor: Sok vagy kevés 45 milliárd forint

SOK 45 MILLIÁRD FORINT? A szabad elektronok tartósan egy irányban haladnak a vezetékben. Egészen addig, amíg a valamivel több mint 900 ezer fővárosi lakás konnektorai, az iparvállalatok, műhelyek, közművek, áruházak és egyéb fogyasztók, villamosok és trolibuszok áramszedői meg nem csapolják, hogy ily módon áramhoz, éltető energiához jussanak. Éjjel-nappal, huszonnégy órán át izzadnak a wolframszálak, zümmög a motor, fény és erő termelődik és alakul át munkává. Autók csikorgó kerekei, darucsörgés, légkalapács ritmusa jelzi, a két és fél milliós metropolis működik. Teljes a nagyüzem. Százötezer közhivatalt viselő ember dolga, hogy az üzletekben áru legyen, a csapokból friss, iható víz folyjék, házak épüljenek és utak, hidak. A munkahelyek anyaggal és értelmes feladattal várják az érkezőket. Ügyes-bajos dolgaink intéződjenek, pecsét, aláírás kerüljön szabályszerű formában minden polgári kérvényre, beadványra. Szóljon a zene a koncerttermekben, felgördüljön a függöny esténként a színházakban, s a mozipénztárosok ne horgolással üssék agyon a múló időt. Hogy a múzeumokban élménnyel gazdagodjék a látogató, az iskolákban pedig ismerettel a diák. Eljuthassunk a város bármely pontjára anélkül, hogy háromszáz-ötszáz méternél többet kelljen gyalogolni valamelyik tömegközlekedési eszköz megállójához, s ha elromlik valami, ami elromolhat (Murphy), legyen, aki megjavítsa. Hogy meleg legyen, ha hideg van, és világosság, ha sötét. Ebben az évben ehhez 45 milliárd forint kellett. Illetőleg, ennyi jutott! Leírom a 45-ös számot és mögéje kilenc nullát teszek. Ennyi. Sok pénz ez vagy kevés? Megítélés kérdése. Ha a Fővárosi Tanács szakembereit kérdezzük, valószínűleg jól jönne több is. Ha a költségvetés pillanatnyi helyzetét vizsgáljuk, ez is rengeteg. Annyi mindenesetre megállapítható, hogy ennyiből élt Budapest 1987-ben. Nem egyszerű dolog egy vonósnégyes összhangját, tiszta harmóniáját megszámlálhatatlan gyakorló órában nagy invencióval létrehozni. Egy futballcsapatot, ti-6 zenegy embert egyetlen célra lelkesíteni, valóságos csoda. Egy nagyváros zavartalan működését megszervezni, maga a varázslat. Bonyolult, szerteágazó, naponta újabb feladott lecke, amelyhez széles körű ismereteket feltételező szaktudás kell. És eszközök. Feltételek. Pénz. Vagyis, az a bizonyos negyvenötmilliárd. Ennek az összegnek a 64 százalékát a Fővárosi Tanácsnak, a fennmaradó 36-ot Budapest 22 kerületének kellett ügyesen beosztania. Nézzük a részleteket. Ennek az első hallásra irgalmatlanul nagy összegnek a 27 százalékát, tehát 12 milliárd forintot a főváros fejlesztésére, lakóházak, közművek, intézmények — elsősorban iskolák — építésére, bővítésére, korszerűsítésére, a tömegközlekedés javítására fordították. Mindezt, persze, rangsorolva, a legégetőbb hiányokat pótolva, és netán fájó szívvel lemondva fontos, de halasztható beruházásokról. A rendelkezésre álló pénz csaknem háromnegyedét, pontosan 33 milliárd forintot, az úgynevezett működtetési, fenntartási költségek emésztették föl. Ezek a hatalmas összegek mind a búvópatak, szinte észrevétlenül folynak el. Nincsenek látványos, dicsekvésre méltó eredményei, nem magasodik a nyomán új épület, nem ível karcsú híd, nem futnak szét utak. Csak akkor tűnnek föl, ha valahol, valami nem stimmel. Gyengébb az élelmezés a napköziben, ha a megfeketedett, mocskos hókupacokat, még az égi áldást követő hetekben is kerülgetni kell. Ha elakad a villamos és negyedórákat tipródunk egy-egy megállóban. Ha kibuggyan a szemét a parkokban, közterületen a napok óta kiürítetlen gyűjtőládákból. Valamiféle közigazgatási szeméremből viszonylag ritkán esik szó Budapest rezsijéről. Arról a pénzről, amibe a főváros hétköznapjai kerülnek. Mintha, bizony, ez valami illetlen, esetleg szóra sem érdemes dolog volna, amit valakik kiutalhatnak, odacsúsztathatnak, cinkosán a zsebükbe dugnak, mint a gyereknek a dugiszázast: Költsd el egészséggel, de anyádnak ne szólj róla! Fel lehet tételezni: a közeljövőben megváltozik ez a szemlélet. Ugyanis van abban valami igazság, hogy az „adófizető polgárban" erőteljesebb a tulajdonosi tudat. Nemcsak a személyes birtok, hanem a közösségi érték tisztelete is. A gondosság, a takarékosság a lakásajtón és a kertkapun kívül egyaránt. Az a fajta érzékenység, amely akkor is jelez, ha a szűkebb környezet, a lakótömb, az utca, a kerület szenved hiányt valamiben. Az adóreform feltehetően ebbe az irányba is lendíti majd a közállapotokat, javít a lakosság jogainak és kötelességeinek egyensúlyán. Bizonyos, hogy 1989-től, amikor a lakossági adókból származó bevétel a tanácsok gazdálkodási alapját, a kerületi közkincstárat is gyarapítja, fejlettebb lesz a számonkérés és beszámolási kötelességérzet, mint eddig bármikor. A nem könnyen kifizetett személyi jövedelemadó elosztását árgus szemekkel figyeli majd a fővárosi polgár, és közérzetének javulását eredményezheti, ha látja, nem krőzus módján, de megfontoltan, érdemes dolgokra költik forintjait. Nyilván valamifé-