Budapest, 1987. (25. évfolyam)

12. szám december - TÉKA

téka a századunkkal éppen egyidős, de évtizedek óta külföldön élő és munkálkodó, Magyarországon (nyilván nem pusztán „hivatalos" okokból), sajnos, „elfelejtett" íróról, annak termékeny indulásáról szólni. Ha úgy vesszük, a kassai születésű Márai 19 éves koráig — amikor is éppen tíz évre Németországba, Párizsba (közben egy időre az akkori Palesztinába és Szíriába) ment — igen rövid időt töltött csak Budapesten. Mégis, már legkorábbi írásaiban is — s nemcsak a Vérmező, az Attila utca légkörét oly remekül idéző, különben szintén elég korai Csutorában — jelen van Budapest világa. Lengyel megkérdezi ugyan, hogy „Márai pályatársai vagy kortársai közül ki érezhette otthon magát a berlini kávéházak teraszán, vagy a művészettől nyüzsgő, füstös, hangos Dome-ban?" S ugyanakkor (különben teljes joggal) hozzáteszi, hogy Móricz Zsigmond feltétlenül nagyobb író volt, mint például Romain Rolland, s míg az utóbbi már életében világhírű volt, Móriczot halála után is csak néhány országban és kevés művével „fedezték fel". Ne feledjük azonban, hogy bár a fiatal Márai — mint Lengyel állítja — tényleg írt fontos (és irodalmi igényű) újságcikkeket „német világlapokban is, Zweiggel, Mann-nal, Hauptmann-nal egy hasábon", mint szépíró magyarul írt és ír, kevés jelent meg jelentős munkái közül idegen nyelven. Tény, hogy a 19 éves korában elkezdett, első hosszabb nyugati „kirándulása" miatt is (amelynek legalábbis elindító oka az volt, hogy a jól szituált családjából különben már kiskamasz korában is „elcsavargott" és rendőrökkel visszahurcolt fiatalember aktív résztvevője volt Budapesten az 1918-19-es forradalmaknak, s emiatt szakított famíliájával) hamar otthonossá lett Európában. De tény az is — olvassuk csak el, még Lengyelnél is alaposabban első, korán írt, de felül alig múlható önéletrajzi könyvét, az Egy polgár vallomásait. Ebből kiderül az az életre szóló élmény, amit a magyar főváros jelentett a „kölyök" írónak. (Ahogy az azóta — esetleg Itáliában vagy az USA-ban — írt munkáiban, legyen az „napló" vagy „történelmi" regény, de akár vers is, fel-felvillant azért, s nemcsak a Vérmező vagy a Tabán, hanem az Oktogon is. Amelynek kávéházaiban Márai gyakran ült együtt, például, József Attilával.) Ugyancsak külföldön élő — és dolgozó — magyar íróról szól Kabdebó Lóránt tanulmánya: Határ Győzőről, aki azonban „csak" harminc éve került Londonba, ahol az 1945 előtt kommunista „lázadásért" börtönbe került (és majdnem kivégzett), majd 1949-ben, a Rajk-per után, kiábrándulva, szökési kísérlet miatt újra lecsukott író megteremtette — London egyik külső kerületében — a Hongriuscule-t. És aminek joggal örülhetünk: ez a „századunk legnagyobb zavarait szenvedőként és bele nem törődő lázadóként" átélő, sajátosan látó és láttató író — aki szépirodalmi jellegű munkáit különben magyarul jelentette meg Angliában — több művével napvilágot látott a hazai könyvkiadásban is. Nem hasonlítjuk össze feltétlenül egyéni írói teljesítményét Máraiéval, de igaza van Kabdebónak, amikor Határ egyik, különben viszonylag ifjúkori regényét, a Heliánét „a remény erőpróbájá"-nak nevezi. Azt vizsgálta e művében — mint ahogy tulajdonképpen újabb alkotásaiban is —, „hová emelkedhet intelligenciában és morális áldozatvállalásban az egyes ember, amikor még az áldozatát honoráló közösségi kontroll is hiányzik." A harmadik, legalábbis bennünket itt s most érdeklő tanulmányt a Máraival egy időben külföldre került (szökött?), de „hazai" magyar írókkal Rómában és Londonban is szoros kapcsolatban maradt, majd végül is többször hazalátogató, és még halálára is Budapesten lelt Cs. Szabó László ifjúságáról írta Vajda Miklós. (A tanulmányt — jelzi a szerző — az évkönyv következő számában folytatja.) Cs. Szabóról — ahogy különben a maga műfajaiban Határ Győzőről is — elmondhatni, hogy a külföldi években „termésé"-nek nemcsak mennyisége, de minősége is tovább gazdagodott. (Márai már egész fiatalon is „teljes Márait" nyújtott.) Ezzel együtt is az első igazi teljesítményként a roosevelti New Deal pontos látrajzával a magyar olvasók elé lépett közgazdasági író már fiatalon is sokszínű alkotó volt. Az elmúlt években honi kiadóinknál is jeles esszékötetekkel jelentkezett Cs. Szabó, a Vajda által vizsgált időszakban egyszerre volt sokakhoz szóló közgazdász, vibráló hatású „világirodalmár" és utazó, aki a budapesti rádió irodalmi osztályának vezetőjeként is helyt tudott állni (az ország javát szolgáló ügyek mellett) nagyon nehéz időkben. Ugyanakkor — bár, például, jeles képzőművészeti kritikus már csak külföldön lett — egyik jellemzője volt ifjúságában is vonzó sokoldalúsága. Amely általában tárgyilagossággal társult. (Magvető Könyvkiadó). ANTAL GÁBOR A vándorszínészeitől a Nemzeti Színházig Bájos, mosolyra késztető és néha megrázó könyv a Kerényi Ferenc gondozásában megjelent kötet, mely az 1837 előtti fél századot mutatja be színészek, írók, műpártoló mágnások és táblabírák leveleiben, magyarra fordítva az idegen nyelven írottakat, de a fordított szövegben is őrizve a biedermeier ízeket. „ A szükség valósága és a szárnyaló álom, mely a nyelvében élő nemzetet pallérozó színházról szól, tökéletes szimbiózisban él itt egymással. Rögtön kitűnik ez az első levélből, melyben Kazinczy azt fejtegeti, hogy „nem esmerek semmi darabot, kegyelmes uram, amely inkább érdemlené meg a játszást, mint Hamlet. Tudjuk, hogy az a rémisztő borzadás, amelyet a Hamlet személye és a kísérlet támaszt a nézőkben, nagyon analogizál nemzetünknek mostani nem rózsaszínű érzéseivel, és még az a szerencse van benne, hogy két asszonyi rollnál, azaz a királyné és Ophélia rolljánál több asszonyi rolla nem fordul elő: pedig nehezebben lehet asszonyi magyar játszókat találni, mint férfiakat." Ez 1790-ben volt; a nemzet érzései most sem rózsaszínűek, de legalább magyarul játszani akaró asszonyszemélyekben nincs hiány — a főiskola vizsgabizottsága sorra rostálja ki a rollára vágyó hajadonokat. Meg a nyelv pallérozódása is ment annyira, hogy — rolla helyett — a „szerep" szó feltaláltatott. Hogy a köz az új Nemzeti Színház árának csak töredékét adakozta össze? Más a kor: ha tévéinkben csak Pozsony I.-et és II.-t valamint a szovjet csapategységeknek sugárzott moszkvai adást lehetne látni, Budapest népe most is összefogna, fölépíteni egy adót a Széchenyi-hegyen. Ugyanis ez volna a megfelelő analógia! Ám ha nem is vonhatunk le sok következtetést korunkra nézve ezekből a levelekből, annál érdekesebbek azok számára, akik lelkükben szívesen átlépnek a másfél-két század előtti színházi világba. Ha nem is tudjuk az eseményeket pontosan követni, az kiderül belőlük, hogy sok fúrás-faragás-áskálódás lehetett a megálmodott Nemzeti Színház számára kiszemelt telek körül! Valahol ott lett volna, ahol ma az Akadémia áll, ha meg nem változtatja a helyzetet a Grassalkovich-adomány: az a Rákóczi úti földdarab, melyen most butikok és gyorsbüfék elégítik ki a tágabb értelemben vett „karzat" igényeit. Azután az is nyilvánvaló, hogy a színészek mindig is híján voltak a pénznek. Megyeri Károly például így írt Fáy Andrásnak, az irodalmár lelkű közgazdászfélének: „Alázatos bizalommal bátorkodom az Tekintetes Úr kegyes pártfogásához folyamodni, ha lehetséges lenne ezt a szegény, igazán elhagyott társaságot a haláltól megmenteni oly móddal, hogy (privative) az Tekintetes Úr a nemes hazafiaknál valami pénzbeli segedelmet gyűjteni kegyeskednék..." A jegyzetekből megtudjuk, hogy a gyűjtés során a nemes hazafiak kétszázhatvan forintot adtak össze a tintafoltos kabátjáról nevezetes Megyeri társulatának, s ezt a Honművész című akkori lap meg is írta. Hogy e pénz mennyit jelentett egy színház részére, azt jelzi, hogy 45 forintból már meg lehetett festetni egy mutatós lovagterem összes kulisszáját, a lovagterem pedig fontos kelléke volt az akkori sikerrémdrámáknak. Kántornénak pedig havi 180 forintot ajánlottak — s a sztár ezt, úgy tetszik, kevesellte. A kötet egy reformkori kebel Kölcseynek szóló szép levelével zárul; érezzük belőle, a kortársak tudták, mennyire sorsfordító időket élnek. (Szépirodalmi Könyvkiadó, Magyar Levelestár) SZÉKELY ANDRÁS Folyóiratszemle KELLER LÁSZLÓ: A FŐVÁROSI AUTÓBUSZKÖZLEKEDÉS 1932-44-IG (Városi Közlekedés, 1987. 2. sz. 93-102. I.). Ebben az időszakban a főváros autóbusz-közlekedése dinamikusan fejlődött, lendületét csak a II. világháború súlyos korlátozó körülményei törték meg. A BSZKRT új üzemviteli szerződésben szabályozta a főleg környéki utasszállítást ellátó BART vállalattal való kapcsolatát, új szolgáltatások bevezetésével igyekezett utasokat szerezni, gazdaságossági okokból pedig áttért a dízelüzemre. Á dízelmotoros autóbuszok tömeges alkalmazásával a BSZKRT megelőzte Európa nagyvárosait, de jelentős műszaki kísérleteket is vég-46