Budapest, 1987. (25. évfolyam)

2. szám február - Seregi László: Az érdekek a végtelenben találkoznak?

Az érdekek a végtelenben találkoznak? Minket, magyarokat, általában vendegszereto nepnek tartanak a külföldiek, és hogy ezt komolyan is gondolják, kitűnik a statisztikai adatokból. Évente 15 millióan érkeznek hozzánk, de ahogyan átlépik a határt, tüstént szembetalálkoznak az első akadállyal: hol laknak majd? Jelenleg 15 ezren férnek el hoteljeinkben. Ha figyelembe vesszük, hogy a beutazó 15 millió külföldinek szinte mindegyike érinti a fővárost, könnyen belátható, mennyire súlyosak az elhelyezési nehézségek. Magyarán, ha nem akarjuk, hogy a vendég szépen sarkon forduljon, akkor tenni kell valamit. De mit? — Nem jöhetne máskor? — kérdezi a Budapest Tourist illetékese, és mosolyog. Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem szeretem, ha vadidegen illetékesek mosolyognak rám. Ilyenkor nyomban felébred bennem a gyanú, valamiféle belső hang azt súgja, hogy itt nem járhatok sikerrel, vagy ha mégis, olyan eszközöket kell igénybe vennem, amelyeket általában magam is elítélek. — Nagy tisztelői vagyunk a sajtótörvénynek, komolyan mondom, de higgye el, az ügynek, a fizető-vendéglátás ügyének egyáltalán nem tenne jót, ha kiborítanánk az éjjelit — magyarázza, hozzáfűzve, hogy nekik nincs takargatni valójuk, szívesen beszélne az eredményeikről, amiket ezen a téren az utóbbi évtizedekben elértek. Csakhogy, és itt következne a bökkenő: az a kép, amit felrajzolnának, nem tükrözné a valóságos állapotokat, nem adna módot általánosítható tapasztalatok levonására. „Még pár év, és teljesen lejáratják a szakmát" — Végül is, mi a baj? — kérdezem, abban a reményben is, hátha valamit segíthetnék, de Gyürkéi György né szervezési csoportvezető finoman, de határozottan leint. Ezután meg felfelé mutogat, megjelölve, merre kellene keresni a bajok forrását, sejtetve, hogy teljesen kilátástalan lenne, ha egyedül próbálnék változtatni a helyzeten, ha megkísérelném rábírni a főilletékeseket, módosítsanak álláspontjukon. — Uram, még pár év, és teljesen lejáratják a szakmát. Ha ez így megy tovább, feléljük azt a respektust, amit áldozatos munkával megszereztünk vendégeink körében — mondja, és mélyet sóhajt, picit azt is jelezve, hogy most már nincs visszaút; ha már ennyit elárult, nem ereszthet el üres kézzel. Megtudom, hogy az igazi ellentét közöttük, az állami és szövetkezeti vendéglátó szervezetek és az Országos Idegenforgalmi Hivatal között feszül, mivel az utóbbi két évvel ezelőtt rendeletben szabályozta a fizető-vendéglátást, és ezzel — állítólag — rendkívül nehéz helyzetbe sodorta az előbbieket. — Igaz ez? Tényleg az volt a cél, hogy háttérbe szoruljanak az állami és a szövetkezeti szervezetek? — fordulok kérdésemmel Zórándi Tamáshoz, aki már első beszélgetésünk alkalmával is felhívta rá a figyelmemet: ha megbolygatom az ügyet, roppant terhet veszek a nyakamba. Merthogy ilyen egyértelmű konfliktus még sosem volt hivatal és szervei között, mint most. — Mit gondol, miért hoztuk ezt a rendeletet? Jókedvünkből vagy mert annyira ráértünk? — csap nagyot az asztalra, és egy percig sem titkolja: döntő szerepet játszott annak a bizonyos jogszabálynak a megalkotásában, és bár az efféle dokumentumokat nem az írja alá, aki kidolgozta, mégis mindenki számára nyilvánvaló, hogy honnan, még pontosabban: ki felől fúj a szél. — Nézze, minket, magyarokat, általában vendégszerető népnek tartanak a külföldiek, és hogy ezt komolyan is gondolják, kitűnik a statisztikai adatokból. Évente 15 millióan érkeznek hozzánk, de ahogy átlépik a határt, tüstént szembetalálkoznak az első akadállyal: azzal, hogy hol laknak majd? — ...mivel ők sem mind tőkepénzesek! — Sok szép új szálló épült, főleg az osztrák hitelkonstrukcióra célzok, de a problémáink legföljebb enyhültek, nem szűntek meg. Budapesten, olvasom a kimutatást, jelenleg 15 ezren férnek el hoteljeinkben. Ha figyelembe vesszük, hogy a beutazó 15 millióból gyakorlatilag mindenki érinti a fővárost, könnyen belátható, mennyire súlyosak az elhelyezési nehézségek. Magyarán, ha nem akarjuk, hogy a vendég szépen sarkon forduljon, akkor tenni kell valamit. De hát mit? — Pénz nincs, hogy újabb, lehetőleg olcsó, szállókat építsünk. Ezt talán mondanom is felesleges. Kimerültek a hitelforrások. Saját erőre meg nemigen számíthatunk, belátható időn belül aligha jut e célra. Mi marad más? Csak egy: rábírni az embereket, hogy bocsássák rendelkezésünkre nélkülözhető szobájukat, lakásukat. De miért állna velünk szóba, miért érné meg neki, hogy betartsa a megfelelő hivatalos utat, ha közvetítésünk nélkül is talál magának vendéget? Az eredeti, 1978-as rendelet 1984-es módosításával tehát épp azt akarjuk elérni, hogy mérséklődjön a fekete szobakiadás, azt próbáljuk gazdasági eszközökkel érvényesíteni, hogy az a magánszemély, aki eddig illegálisan szolgálta a — végül is — közös ügyet, lépjen elő, és nyíltan vállalja a tevékenységét. — Miért kellett erre rábírni? Eddig sem lehetett rájuk fogni, hogy szégyenlősek lennének. Sőt, ha mélyebben belegondolok, az új, módosított jogszabály egyedül és kizárólag az állam érdekeit szolgálja. Vagy tévedek? — Nem téved, de azért arra kérem, ne essünk át a ló túlsó oldalára! Igaz, az a korszak lezárult, amikor automatikusan fejet hajtottunk az úgynevezett össztársadalmi érdek előtt, ügyet sem vetve arra, hogy az össztársadalmi érdek nem elvont fogalom, hanem valós egyéni és közösségi érdekekből áll össze; ha mégsem, akkor inkább más nevet érdemelne. Szóval, ezen túl vagyunk, ma már mindenki elismeri az egyéni érdek létjogosultságát, de mintha az egész a visszájára fordult volna. Mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti, már elnézést a vulgáris kiszólásért, és fittyet hány a népgazdasági érdekre. Persze tisztelet a kivételnek. — Azt hiszem, értem, mire akar kilyu-9