Budapest, 1987. (25. évfolyam)

2. szám február - Seregi László: Az érdekek a végtelenben találkoznak?

Az érdekek a végtelenben találkoznak? kadni. Gyaníthatóan, arra, hogy baj van az állampolgárok adózási moráljával! — Pontos számot nem tudok, nem tudhatok mondani, de higgye el, komoly veszteségek érik államunkat a feketézés miatt. Most itt a szoba- és lakáskiadásra gondolok. Aki a tilosban jár Ülünk a presszóban K. úrral, akit akár Z. úrnak is hívhatnánk, jelezve, hogy itt nem a név, hanem a gondolkodásmód a fontos. Bár távol áll tőlünk a szándék, hogy megrójuk az idős embert, amiért a saját szakállára adja ki a szobáját, anélkül, hogy ebbe a cselekménybe bevonná az erre illetékes szakmai szerveket. — Barátkozós természetű ember vagyok, szeretem a társaságot, kifejezetten rosszul érzem magam, ha üres a lakás. Amióta kiröppentek a gyermekeim, ketten élünk a feleségemmel; jó az, ha az embernek van, kivel megosztania az estéli magányt. — Géza bátyám, én nem vagyok adóellenőr! Engem lesz' szíves, ne akarjon a falhoz állítani, mert akkor inkább hagyjuk abba! Magáról mindenki tudja a házban: abból él, hogy kiadja a szobáját. Egyik nap Audi, másik nap korszerűsített Trabant áll a kapu előtt. — Figyelni tetszik engemet? — sunyít rám az öreg, és látom, a távozás gondolata foglalkoztatja. Mentve a menthetőt, nyugtatgatom. Még idejében. — Fiam, 64 éves vagyok, ezt tudja. Ebből negyvenötöt melósként húztam le a gyárban, de hát kevés a nyugdíj, mert nem voltam iskolázott ember. Megvan a magamhoz való eszem, de az iskola sosem érdekelt. A feleségem, ezt is tudja, súlyos beteg, és sokba kerül a patika. Ennél többe csak az orvos kerül. És nekem ott voltak még a gyerekeim is. Ugye, érti? Elfogyott az erőm, a pénzemet elvitték a gyerekek meg az egészségügyiek, semmim sem maradt, csak ez a nagy lakás. — Nem gondolt arra, hogy beszolgáltatja a tanácsnak? Hallottam, ha visszaadná nekik, a lakáshasználati díj kétszeresét is megkaphatná érte?! — És utána, hova menjek? Ki a perifériára? Teljesen idegen emberek közé, idegen környezetbe? Az a pénz meg... nagyot legyint, hülyének nézik az embert, dohog, és nem rejti véka alá, nincs megelégedve a hivatalos fizető-vendéglátós tarifákkal sem. Ezek minden üzleti érzéket nélkülöznek, és hevesen gesztikulál. Ha a vendég kifizeti, amit kérek, miért szól bele az állam?! — Az állam csak azt akarja, hogy Géza bátyám fizesse az adót, más nem érdekli! Rendet és fegyelmet akar, s ebben tökéletesen igaza van! — „Adósikítónak" tart? Nem vagyok az, csak elhittem, hogy érdemes becsületesen dolgozni, és akkor boldogulok. Hát nem boldogultam. Vénségemre ügyeskedek, így igaz. De üzenem mindazoknak, akik emiatt megrónak: emeljék fel a nyugdíjamat, adjanak tisztességes pénzt, és többet nem járok a tilosban! Égyébként hozzám bármikor jöhet a kontroll, nálam minden ragyog. — Ez az, amiben egyáltalán nem vagyok olyan biztos — mondja Gyürkeiné, bár nem ismeri, ismerheti K. urat. Igaz, ettől még meglehet a véleménye. És meg is van, ami — fogalmazhatunk ekként — lesújtó. Szerinte éppen ezek a fekete szobakiadók járatják le a hazai idegenforgalmat, mert a vendég, ha már egyszer, ugye, itt van, akkor itt van, és valahol álomra kívánja hajtani a fejét. — Jobb híján, elfogadja a magánszemély ajánlatát, de bármibe lefogadom, hogy többet nem teszi be hozzánk a lábát. — Miért olyan biztos ebben? És különben sem értem, miért zavarják önöket ennyire a feketézők? Ez ellen küzdeni, már megbocsásson, nem az önök dolga. Osztja a nézetemet? — Csak félig, már ami a dolgok államhatalmi, rendőri részét illeti. De már megbocsásson, az nekünk sem mindegy, hogy a külföldiekben milyen kép alakul ki rólunk. — Mintha összemosódna szavaiban a vállalati és az országos érdek. Nem tudom, mikor, kinek a nevében tetszik beszélni! — A külföldiek döntő többsége a fizető-vendéglátás fogalmát és gyakorlatát általában velünk, a mi cégünkkel hozza összefüggésbe. Nem véletlenül. Annak idején, a hatvanas évek közepe táján az IBUSZ kezdett foglalkozni ezzel az addig hivatalosan nem létező, kereskedelmi jellegű üzletággal, de hamarosan mi is csatasorba álltunk. Sőt, túlzás nélkül állíthatom, a hetvenes évtized végére mi vittük a prímet. Természetesen nem nőttünk az IBUSZ fejére, erre se esélyünk, se törekvésünk nincs. Inkább abban ragadható meg a magyarázat, hogy a nagy idegenforgalmi felfutás idején, Helsinki után ők sokkal több figyelmet fordítottak a beutaztatásokra. — Messze járok az igazságtól, ha azt mondom, hogy afféle piacfelosztás ment végbe önök között, és most ez az új rendelet megdöntötte a monopolhelyzetüket? — Teljesen félremagyarázza a magatartásunkat! Nem erről van szó! Hát nem kinyilvánított szándék a szolgáltatások színvonalának az emelése? Hát nem az a cél, hogy a vendég minél több napot töltsön nálunk, minél több pénzt hagyjon itt? A magánemberek zöme nem képes kiszolgálni őket megfelelően, örül, ha nincsenek otthon egész nap, nemhogy plusz szolgáltatásokkal kedveskedjen, rábírva őket arra, hogy kinyissák a pénztárcájukat. — Ezzel szemben önök... — ...ezzel szemben mi megnézzük, hogy milyen az a szoba, milyen az a lakás, amit lekötünk. E bérleményeket még osztályba is soroljuk, hogy az árak híven tükrözzék a nívót. A magánszemélyek körülményeit a tanács ellenőrzi, ha ellenőrzi. De erre nincs apparátusa; aligha mondok újat: egész más, számukra fontosabb ügyekkel vannak elfoglalva. Nem a Budapest Tourist érdekeit kell védelmezni, arra nem szorulunk rá, hanem a magyar idegenforgalom jó hírét. És a kettő nem ugyanolyan fajsúlyú kategória. Egyéni érdek — társadalmi érdek — Zavarban vagyok, kedves Zórándi Tamás, mert Gyürkeiné elég sok érvet sorakoztatott fel maga mögé. De hát én laikus vagyok, s mint ilyennek, még örülnöm is kellene, hogy ebben az ágazatban olyanok dolgoznak, akik szívükön viselik a társadalmi érdekeket is. Nem játszaná el Harun al Rasid szerepét, merthogy vétek az olvasót bizonytalanságban hagyni! AZ OIH illetékese sűrűn bólogat, és mintha azt hajtogatná, halkan, letompítva, hogy csak ő hallja: megmondtam, megmondtam. Aztán hangosabban: — Szép és nemes a szándék, hogy óvják és védelmezzék az ágazat egészének a jó hírét, de nyíltan ki merem jelenteni: a monopolhelyzet elvesztése fáj nekik. De kérdezem én: mivel szolgáljuk inkább a szolgáltatások nívójának kívánatos emelését? A monopólium fenntartásával vagy a piac újrafelosztásával? — Ez, ugye, csak amolyan költői kérdés? Zórándi megint bólint, bár, azt mondják, nem jellemző rá ez a mozdulat. — Uram, korábban ki volt a piacon ebben az üzletágban? Az IBUSZ, a Budapest Tourist, a Volán Tourist, a Cooptourist meg 19 megyei idegenforgalmi hivatal. Versenyről nem beszélhettünk. A jogszabály módosításával felemelkedtek a sorompók, elismert és bevett tevékenység lett a fizető-vendéglátás. Állampolgári jog, hogy vendégeket fogadhassunk, bizony. És az eredmény? A korábbi 24 cég helyett most 160 küzd a vendég kegyeiért. Ebből 115 állami és szövetkezeti mezben fut ki a pályára, 45-en pedig gmk-ba tömörülve próbálnak szerencsét. Persze nem mindenkinek jött be. A rossz nyelvek szerint, aki ebbe a kezdeményezésbe belebukott, az csakis önmagának tehet szemrehányást. Vagy híján volt a minimális szervezőkészségnek, vagy túl gyorsan akart meggazdagodni. Márpedig a sietség, közismert, megbosszulja magát. A dolgoknak kell egy kis kifutási idő, noha vannak, akik váltig állítják: Budapesten mostanában a legtöbbet „kaszálni" nem ruházati butik nyitásával lehet, hanem egy-két lakás állandó bérbeadásával. Ehhez képest rendkívülinek kell minősítenünk Dr. Bihari László és Móricz András helyzetét. Ők vezetik a Rapid GMK-t. Fiatal cég, alig három éve jött létre. Ami azt illeti, nem hétköznapi előzmények után. Dr. Bihari ugyanis azelőtt a tanácsi apparátusban dolgozott igazgatási 10