Budapest, 1987. (25. évfolyam)

12. szám december - LEGSZŰKEBB HAZÁM - Bella István: Versek

LEGSZŰKEBB HAZÁM Mint a legtöbb pesti ember, én sem vagyok pesti. Vagy legalábbis nem születtem annak, csak azzá lettem, ha lettem egyáltalán. Merthogy a pesti ember — mint költő — nem lesz, hanem születik. Ezt onnan is tudni, hogy aki pesti lakos létére, nem az — mindenképpen annak akar látszani: Király utcát mond Majakovszkij utca helyett, New York kávéházat Hungária helyett; ha pedig belekeveredik a villamosok, autóbuszok mindennapos perlekedéseibe, úgy tahózik, parasztozik, bunkózik, mintha semmi köze nem lenne azokhoz, akiket eltanult gőgjében annyira szánnivalóan lesajnál. Pest nekem, a hajdani sárkeresztúri kisgyereknek, valaha maga volt a csoda. Valóság és álom vegyüléke, a hallott és megélt igaz történetek, az olvasott mesék, a bebiflázott történelem legendáinak csodálatos tündérvilága. Úgy néztem rá, olyannak képzeltem, mint ahol együtt él minden: múlt, jelen és jövendő; ahol együtt sétál Árpád-házi király és drótostót, erdélyi cselédlány és Lavotta János. Ha meccsközvetítést hallgattam falum egyetlen mozikócerája udvarán az ablakba kitett néprádióból, és behunytam a szemem, összekeverült bennem minden. Egyszerre és együtt láttam Mátyás király budavári palotáját, a sétáló alabárdosokat a palota tövében, a befagyott Duna karéjában üvöltöző, királyválasztó nemeseket és a Népstadion szurkolóit, a pályán száguldó földöntúli lényeket, a vörös ördögöket, akiknek nevétől visszhangzott a világ és szívem. Aztán egy alkalommal pár napra végre Pestre jöttünk, átutazóban igaz, de Pestre. Villamoson vánszorgunk a Déliből a Nyugatiba. Iszonyatos tömeg, zsúfoltság, az emberek fürtökben lógnak a lépcsőkön. 1948-at vagy 1949-et írunk. Én valahol a derekak között fuldoklok a tömegben, amikor nagy csikorgás, sikoltozás, fékezés: valakit elütöttünk. „Persze, ezek a perszónák csak a férfiakat bámulják" — tölti ki emancipációellenes dühét a villamosvezetőnőn a keresztapám, akinek ijedtemben majd eltöröm a kezét. Közben az áldozat, sovány, vézna ember kivánszorog a kocsi alól, semmi baja, csak az aktatáskája oda. Kettészelte a jobb első kerék. Az a riadalom, amit akkor éreztem, néha még ma is összeszorítja a szívem. Pedig hol van már az az elfehéredett kisgyerek! Azt a kamaszt se ismerném meg már, aki egy gimnáziumi kiránduláson a villamoson, miután jó alaposan körülnézett, és tiltó táblát sehol sem talált, felnőttesen keresztbe vetette a lábát, és mindenki legnagyobb megdöbbenésére cigarettát vett elő, és annak módja szerint rágyújtott... Úristen, azt a megszégyenülést! A nevetségesség ilyen fokát!... A kalauz — fiatal gyerek különben — tért magához legelébb: odalépett hozzám, és se szó, se beszéd, kivette a számból a cigit, és kidobta a nyitott ablakon. Én meg majd elsüllyedtem vidékiségemben... Lángoló arccal szálltam le, mihelyst tudtam, kipellengérezésem színhelyéről. És azok a későbbi apró megaláztatások. Az idegenség apró pörsenései. Nem igazán fájók, de annál kellemetlenebbek, mert viszketegek. Elmúltam már tizennyolc éves, érettségizett segédmunkás vagyok a Fővárosi Vízműveknél és ágyrajáró a Majakovszkij, azaz Király utcában. Pár hónapja vagyok itt már, de még nem tudok közlekedni. Ellenkező irányba szállok fel a járművekre, máshová megyek, mint ahová készülök. Kérdezősködni meg rühellek. „Tessék szíves mondani, merre van a..., hol van a..." Lassan harminc éve élek Pesten, de idegeimben ma is vidéki vagyok. Ma is az otthontalanság éveire emlékszem legélesebben, pedig megszerettem ezt a várost, és otthonra is leltem benne. Van családom, lakásom, munkám és kenyerem. Haza, Keresztúrra is hiába mennék már, még a fák is rám kaffannának, mint egykor gyermekkoromban Szüli, a kutyám, amikor késő este mentem haza bűnösen. Ártatlan dal Ha már egy haver se szeret, s le kell léceinem végül e Lordok Házának nevezett körtéri népbüféből, kiiszom magányos söröm, mit heccből nekem rendelt egy nő, ki aztán elköszönt, rámtestálta a cehhet, s ha már teljesen este lesz, — szívemig besötétül — zsebrevágom a kezemet, s lelécelek a létből. Talán nem is káromkodok, ki az utcán éjszakázik, — az éjtől — kérek egy csillagot, és elszívom hazáig, s hajnalig leütók bezárt szívetek elé a földre, s megvárom a kapunyitást, mert nem lesz egy vasam se, s reggel, mikor az ablakok kicsattannak a fényre, nagy sikkesen beiszkolok szívetek albérletébe. Utóirat: Ártatlan egy dal ez bizony, nem kendőzi el orcám. Kívül gyöngy, befelé iszony. No de, kinek volt köze hozzám?! Egy volt-karácsony Karácsony, karácsony, karácsony. Rozsda rózsáll a rácson. Szent József keresztfát ácsol önmagából, az ácsból. Mária tíz ujja — gyakd meg! — vaskampó, vérrozsdás vasszeg. Tenyere szögesdrót-pólya. Jézuskát altatja, óvja. Égen és földön jönnek három napkeleti bölcsek, jönnek, de nem köszönnek, földúrnak eget és földet. Reményestül szalmástól darabokban a jászol, mundérban béget a bárány, homlokán véres szivárvány. Fut Mária, József, a pásztor, botja is fut a világból. Hebeg a csöngő, a pára ráfagy a csacsi orrára.