Budapest, 1987. (25. évfolyam)

12. szám december - LEGSZŰKEBB HAZÁM - Bella István: Versek

A Lánchídon Érdi betlehem Mostanában megint későn jövök haza, éjfél és egy között, s vitáim, s veszekedéseim dühét itt csitítom olcsó cigarettával a Lánchídon, meg csönddel, halszaggal, mit nyugtatóul lövell a víz, végtelenül és közönyösen. De tegnap a vaszuhatag, kőrengeteg között hideglelősen fölrítt egy tücsök, a cső- és kábeláradatban szemfájdító zene, hogy agyam és szám lekaszált szénák szagával lett tele, s honvággyal teutánad. Én mozdultam tovább, hiszen kit érdekel ha megnő a magány és magának énekel. De meg kellett állnom, mert ott is csak egyre rítt, ríddogált egy tücsök, egy másik, mondta ciripeit, és túlnan is, már Budáról, csak úgy, mint a híd csupa tücsök lenne, csupa száj, csupa síp, vagy szív, mert föntről is fújták, mintha a lekaszált csillagok közül vert, cirpelt, dobogott volna fekete nyár Bár az is lehet, nem is tücsök jajdult fel, de a híd, mert képzelet költözött belé, gond, szó vagy szív, s megpattant valami a mélyben, (egy cső, acélváz) s ki kellett mondani, ki kellett mondani, ha másként nem, csak így, egyetlen jajdulással a maga bajait. Lassan már, meglehet, ugyanilyen tücsök leszek, beszélő híd, kit a kín megütött, bordám, ereim vasszerkezetében ugyanígy megátalkodottan sivalkodik szívem. Pedig hogy gyúltak, hogy gyúlnának tőle is csillagok, pedig tíz ujjam csúcsán tíz égbolt ragyog, pedig kitárt kezemben, két part között a híd, itt a hazatalálás, itt van végre a rím, s itt az öröm, az új is, a fojtó eszeveszett csak evilági sodrás, a lázadt, fegyelmezett áram, ahogyan a folyó viszi s lerakja itt az eget, a kupolák, falvak félvak, zöld árnyait, s viszi tovább, örökre, mint kölyökálmokat az ember, a vassal, búzával megtelt nehéz uszályokat. De ki kényszerít engem, hogy önmagam fölött sírjak, s fénytől rettenjek, mint az áramütött, milyen erőmű kapcsolt zúgó huzalaira s veretett meg a fénnyel, hogy nem megyek haza, csak ácsorgok itt a hídon, míg árnyammal megtelik a mozgó zsák a folyó, s belefeketedik, és víz, víz dől mindenünnen, és úgy tűnik, laza fényeivel törékeny gát csak a csillagos éjszaka?! S aztán néztem a várost, és láttam, hogy nyugodt lélekkel alszik, és láttam, hogy szuszog, és elindultam lassan, álomra hajtani valahol a fejem, s aludni hajnalig, mentem a zengő utcán. No, mért hallgatsz, tücsök? A hídon rámtalálhatsz, éjfél és egy között. Nagy csönd van, a csend is elült. Anyaméh, mély barlang a föld, — perc percre — fényév cseppkövek növesztik földig fényüket. Hold sárga szalmát terít, puha boglya, melenkedik Mária, mellén tátika kalingyál, virág-fia. Körmét házacskák: tehenek fújják. Füstnyelvük meleg. Jégcsontú, vén kút, letérdelve hajol fölébe, hogy lehelje. Patás, de azért illedelmet tudó szél farkával legyezget. De boldog, és így meg nem állja: titokban magában iázgat. József ünnepélyes, komoly. Az állatoknak szónokol. Haján pöndör fény, gyaluforgácsa fehér, napszagú. Három felöl, rojtos talppal három meztélábas talpas: akác, nyárfa, s valahol egy szerecsen bodzabokor. Bodza tenyerén gyöngyöket, akác nyakláncot, fürtösét, nyárfa meg madarakat, nyarat hoz az inge alatt. „Békesség, Néked, Mária! Békesség, Néked, Tátika! Nyarat hoztunk, gyöngyöt, virágot, takard be kezeddel a világot!" Sugárúti strófák Ahogy zörög a levél a lábam alatt, s a reves ágon elnyállik a nyirok, hangtalan, kölyökkutyaszavakat hömpölyög alád, nagy csizmatalp-titok. Lehetnék levél is, nyivogó-falka-lomb, s csönd is. S hogy lélekké rendeződten más lény vagyok, véletlen. Csak alkalom hogy tudjam magam, s eldelejődzem. Füstöl, mintha tűzben, a fasor. A köd kabátomhoz, hajamhoz dörgölődzik: szerveződöm a mágnes vasmag-szive között Elélhetek-e vajon ősztől őszig?! Zörögsz, sárga tükör, lábam alatt, irtózatra és gyönyörre igézöl, nézem magam, s lassan lehúzom a nyarat, mint egy szemfödelet a kihűlő télről.