Budapest, 1987. (25. évfolyam)

12. szám december - Szakonyi Károly: A város régi arca

te magaslott, az utca vége felé ott volt a hadügy meg a belügy; a Kapisztrán téren a laktanya, ahová — a kantinjába — bejáratosak voltunk, mert a család jó barátja vezette, egy kedélyes úr, igazi vendéglátófajta: arcáról sohasem tűnt el a derű. Manapság sokat járok fel a Várba, annyi szerencsétlen esztendő után végre megszépült, olyan, mint egy ékszer. Gyermekkoromban nem volt ilyen kifestett, használtabb volt, s ezért mindig az az érzésem, hogy bár lakói most is vannak, élet most is zajlik falai között, a Vár mégsem olyan meghitt, otthonos, mint régesrégen. Inkább idegenforgalmi látványosság. Hiszen lehet és kell is mutogatni, dísze a fővárosnak. Még a sokadalom sincs ellenemre, a vásárosok sátrai a Szentháromság téren, az anakronisztikus fiákerek, a keménykalapos, mellényes kocsisok sem, de még a cilinderes verklisek is tetszenek, a betyárruhás, csikóskalapos népdalénekes is hadd mulattassa az egzotikumra éhes külföldieket; rendben van, keressék kenyerüket, virágozzék mindenféle üzlet, játsszanak reneszánsz ruhában a muzsikusok, szállják meg portrérajzolók és képárusok a templom tövét. Nincs ellenemre. Hanem a Vár drága vendéglőivel, a Hiltonnal, de még a koronázó templommal is szolgáltatásra s nem valódi életre van berendezve. Show és business. Gyönyörködöm a műemlékvédelemben részesült épületekben, a színekben pompázó utcákban, de az életet keresem közben, egy városnegyed igazi arcát. A Vár vendéglőibe nem az ott honos lakók térnek be frissen csapolt sörre, jóízű házmesterre vagy hosszúlépésre, nem ők üldögélnek fél liter bor mellett a vadszőlő árnyékában nyári délelőttökön, sóskiflit majszolgatva a kerthelyiségek asztalainál, nem ők sietnek az utcákon dolgaik után, még a Ruswurmba sem ők térnek be egy kis ebéd utánra való krémesért — egyszóval nem tudom, hol vannak a Vár polgárai? A Szent István-szobornál katonazene szól, fehér egyenruhás karmester vezényel Strauss-keringőt, polkát, egyvelegeket, pattog a Radeczky-mars... Barangolok az Űri utcán, a Tárnok utcán, végigmegyek a Bástya sétányon, lenézek a Halászbástyáról a folyóra, nézem a pesti síkságot. Békesség, békesség. De hiányzik a hétköznapok természetessége, az, ami csak a látszat mögött lelhető fel, ha van és fellelhető. Harmincnyolcban meghalt a nagyapám, az üzlet másé lett. Negyvennégyben, Buda ostroma idején találat érte a ház hátsó traktusát, de az egész megrongálódott. Amikor újjáépült, az üzletajtót befalazták, a régi kirakat mellé egy másik ablak is került a bejárat helyére. Az épület visszanyerte eredeti — XIX. század előtti — képét. Színe most téglapiros, csak a szürkülő csipkepárkány olyan, mint gyermekkoromban. (Nem is olyan régen még ott szerkesztették ezt a folyóiratot, azokban a helyiségekben, ahol egykoron borozgató minisztériumi tisztviselők, iparosok, urasági inasok, szabadságos testőrök, költők, magánzók kártyázgattak, iddogáltak, hagymás heringet vagy kvárglit falatozva a bolthajtások alatt.) 1937-ben apám feladta az óbudai üzlet bérletét, és Pesten, a hetedik kerületben, nem messze a Rottenbiller utcától, nem messze a Keletitől, ahová tizenkét évesen pincértanulónak a fővárosba kerülvén először szippantott a nagyvilági — füstös — levegőből: a Rózsa utca és Dob utca sarkán, egy háromemeletes ház földszintjén nyitott új vendéglőt. Jól menő üzlet lett, bár nagy volt a konkurencia: annak idején minden sarkon volt egy kocsma, söntés, vendéglő, snapszbutik. Emlékszem, például, a Makkhetesre: a Dob utca végén volt, tőlünk száz méternyire, kerthelyiségében egy nagy koronájú gesztenyefán színes villanykörték égtek estelente; a közelben, az Izabella téren állt a Magyar Színház — ma Nemzeti a Hevesi Sándor téren —, s ha arra mentem, üzletek és műhelyek sora előtt haladtam el az utcánkban: volt ott kerékpár-mechanikus, cipész, gumijavító, borbély — a Lauer-féle, ahová hajat nyíratni jártunk —, zöldséges — kettő is! —, bőrkereskedés, üveges, hentes; aztán ott volt a sarkon az éjjel-nappal nyitva tartó kávéház — a színházról nevezték el —, ablaktábláit szürkébe vonta a dohányfüst, gyér fényt szórtak a légypiszkos lámpaburák a termekben, öreg pincérek csoszogtak a márványasztalok között, nikkeltálcán kávét, tejet, vizet, szikkadt brióst, néha konyakot, rumot, olykor tintát, tollat és papírt is szolgáltak fel a lecsúszott, szerencsét remélő kártyásoknak, lóversenyezőknek, maguk is nagy zsugások és versenypálya-látogatók, akik hétről hétre hiába várták a jólértesült kuncsaftoktól a príma tippeket. Ha tovább mentem a Dob utcán, a páratlan oldalon elértem az iskolát, ide kellett volna járnom elemibe, de apám rossz hírűnek tartotta, való igaz, vásott kölykökbe botlottam mindig, üvöltve, egymást taszigálva, verekedve özönlöttek ki a kapun, alig lehetett kitérni az útjukból. Népiskola volt, falusi rendszerű, nyolcosztályos. így aztán a Szív utcába jártam, oda írattak elöljárósági engedéllyel, mert lakóhely szerint nem oda tartoztam. Utam reggelente a Jósika téren át, az Odeon mozi előtt, a Lövölde teret érintve vezetett a csendes, úrias Szív utcába. Csábított a Ligetbe torkolló Fasor is, de szívesebben ténferegtem el a Körút felé, sőt, azon túlra is, egészen a Vilmos császár útig. (Ma Tanács körút). Érdekes, izgalmas vidék volt arrafelé. Még a Körút előtt egy földszintes — vagy emeletes? — ház előtt feltűnően öltözködő, kifestett, kirúzsozott nőket bámulhattam meg, le és fel sétáltak a járdán, kedvesen megszólítgatták a férfiakat. Szívdobogva mentem el köztük, éreztem erős kölniillatukat, rám mosolyogtak, arcomba fújták a cigarettafüstöt. Meg ott volt a Vesta mozi, nyáron nem hajtották be a nézőtér spalettáit, kihallatszott az utcára az orrhangú angol beszéd, be lehetett lesni a vászonra, a rossz látószög miatt hórihorgassá nyúltak és féloldalasan jártak a cowboyok meg a farmerlányok. A Körutat elhagyva egyre szűkebb lett az utca; a kereskedések, régiségboltok, krájzlerájok, aztán meg a kaftános, szakállas férfiak csoportjai a házak kapuiban, a furcsa, elnyújtott beszéd, a jiddis meg német szavak keveredése, némely öreg udvarról a fuvarosistállók kiáramló ammóniák- meg falusi szénaszaga — mindez örökké csábított, mintha valamilyen regényes világban jártam volna. Váratlanul törnek rám az emlékek: járom a várost, s hirtelen egy házfal, egy repedés a járdán, egy csorba kerékvető, kifordult szegélykő, vakolat alól előtűnő, festett cégér, pincemélyből felszálló dohszag, egy pad a téren, tűzfalak szürke síkja feltámasztja bennem a város régi arcát. S feltámad minden: hajdani emberek mennek a hajdani utcákon; emberek, akik már nem élnek, mégis itt vannak, ahogy ott van minden kőben, hasadékban, ablakrámában az egykori Pest, az egykori Buda... (Még egy képeslap) Édes Annuskám! Pár soraimmal értesítem hogy szerencsésen megérkeztem a gyógyfürdőre édes Annuskám ha lapom meg kapod írj röktön üdvözlöm a kedves szülőket és számt csókol Wendel 1917 december 22 K.u.K. Res Spital Aléns imes líceum Karlsbad Bhömen A lapot tintaceruzával írták. De mintha nem is hetven éve rótták volna e sorokat, ha megnedvesítem: a betűk szétfutnak vöröses-lilán, elevenen, mint a vér. 29