Budapest, 1987. (25. évfolyam)

12. szám december - Szakonyi Károly: A város régi arca

A város régi arca (Aztán később egy másik lap) 7c. Salamon Vendel urnák Budapest Rottenbiller u. 21. II. 12. Dátum: Sopron 1926 jul. 8. Kedves Annus és Vendi! Szívélyes üdvözletemet küldöm Sopronból lekéstem a Kőszegi vonatot csak este tudok tovább menni Fülesre gondolhatod miien mérges voltam most kíváncsi vagyok vár e valaki csókol benneteket Roza Annus és Vendi akkor már hét éve házasok, 19-ben esküdtek; az ágyuk fölött sokszor nézegettem később az esküvői képet (készítette Schmidt Ede utóda Brunnhuber Béla, Budapest VIII. Baross utcza 61.). Barnás tónusú fotó volt két boldog, ifjú emberről. Ragyogott náluk minden a kis lakásban; sokszor felszöktem hozzájuk az alattuk lévő emeletről, mert Annus néni konyhakredencében örökké találtam valamiféle finom süteményt, mesteri szakácsnő volt valóban. Gyermekkoromban még megvolt a pékség, a műhelyből hőség és a sülő kenyér illata szállt; délelőttönként Vendi bácsi hajneccben, ingujjban öblös bögréből rumos teát kortyolgatott, vagy babkávéból főzött kapucinert ivott mazsolás kuglóffal; a kávét meg a teát a Baross téri Meinl-boltból vásárolták. Az utcáról felhallatszott a villamos csörömpölése — a Liget felől jött, át a Damjanich utcán, ráfordulva a Rottenbillerre. Ha az ember végigsétált a szép, fás Rottenbiller utcán, a páratlan oldalon néhány előkertes palotát láthatott, nem beszélve a főiskola vaskerítéssel övezett parkjáról. Ott volt a nagy kocsibehajtásos épület, az OMTK, tejeskannákat szállító stráfkocsik gördültek ki- s be a macskaköves udvarra a rámpákhoz, éjjel-nappal rakodtak, fuvarozták a tejet meg a tejtermékeket az üzletekbe. Szomszédságában a Mauthner központja, a mag- és terménykereskedések raktára, aztán odébb, már a Damjanich utcában egy kis mozi — a Mozgó —, arrébb a villamos remiz, és a széles, keramitos út végén, a Liget peremén a Regnum Marianum épülete, a templomé, amit a háború után, hogy a díszszemlék meg egyéb ünnepségek felvonulási terének bőségesen legyen hely, lebontottak. A Rottenbiller utca páros oldalán, a Baross tér felé menet mindig át kellett lábolni egy gomolygó felhőn: a pincehelyiségekből áradó gőz egy tisztítóműhely párája volt; a ház műkő lábazatán talán még ma is olvasható a cég neve: Szeleczky A. J. Vegytisztító. Aztán ott volt a sarkon a Filléres Áruház, afféle olcsó holmikat áruló bazár; büféjében remek, kettépattintható virslit lehetett kapni mustárral, tormával kis papírtálcán potom pénzért, de az igazi csemege a szentjánoskenyér volt, barna zacskóban mérték, száraz volt, tele maggal, de édes és rágnivaló. Apám azokban a harmincas években a Műjégpálya éttermében dolgozott, elegáns hely volt, emlékszem, mint főurat mindig frakkban láttam, amikor hébe-korba felkerestük anyámmal munka közben. Szólt a zene, fehéren csillogott a pálya, szikrázott a jég az ablakokon túl, az esti fényben, jégtáncosok, tréningező versenyzők pörögtek-forogtak a sebesen sikló korcsolyázók gyűrűjében, a teremben pedig, a nehéz damaszttal terített asztaloknál előkelő vendégek vacsoráztak. Azután a Budai Vigadóban volt főpincér apám, abban az épületben, ami most a Népművelési Intézet székháza a Corvin téren. Éjjel kettőkor zártak, elszámoltak, akkor átöltözött, s mivel már nem volt semmiféle közjármű (de minek is költötte volna bérkocsira, szürke- vagy kéktaxira a pénzét), gyalog tette meg az utat hazáig, a Rottenbiller utcáig, ami nem kis táv, ha meggondoljuk, hogy mennyit talpalt az étteremben déltől éjszakáig. De nem volt rest, akkoriban az emberek még nem ijedtek meg ekkora sétától. Hiszen anyám is hányszor felballagott velünk, gyerekeivel a Várba a hetedik kerületből a szüleihez. Végig a Dohány utcán, át az Erzsébet téren, át a Lánchídon, fel a Hunyadi János úton, a Halászbástya alatt... Szánhattunk volna buszra, meg ott volt a sikló is, de jó időben kellemesebbnek tetszett gyalogszerrel. Harmincötben hűtlenek lettünk a hetedik kerülethez, vendéglőt béreltünk Óbudán, a Vörösvári út 101-ben. A Schlosser-féle házban kerthelyiség is volt, apám szépen rendbe hozta; zöldre mázolt rácsok, tövükben ládákban muskátlik, a piros salakon kockás abrosszal leterített kecskelábú asztalok, székek... Főleg iparosok jártak hozzánk meg a közeli téglagyárak munkásai. Ma már csak a nevében él a Vörösvári út, eltűntek a földszintes házak, a sikátorok, lakótelepek épülettömbjei magaslanak helyükön. De az időtt vidékies volt ott minden. Hanem jól emlékszem a főváros első trolibuszára is — a trolejbuszra, ahogy neveztük —, a doboz alakú kocsik ott közlekedtek Óbudán, a Bécsi út és a Vörösvári út találkozásánál volt a járat végállomása, ha jól tudom. Talán a háború akadályozta meg a troli elterjedését, hiszen a kocsik gumikerekűek voltak, márpedig a gumi hamarosan hiánycikk lett. Olyannyira, hogy még az autóbuszokra is villamoskerekeket szereltek, és sínre rakták őket; ilyen kocsik közlekedtek éktelen zajjal és robajjal a pesti Király (ma Majakovszkij) utcában, például, a negyvenes években. Óbuda sok mindenben emlékeztet a Várra, ahol nagyapáméknak vendéglőjük volt az Országház utca 20-ban. 1912-ben kerültek fel oda a Tabánból; az üzletet nagyanyám örökölte öreganyjától, Rusz mamától, ahogy mindig emlegette, árvalányként ez az asszony nevelte abban a Felsőhegyi utcai házban, ahol a kiegyezés utáni időkben fogadója volt. Anyám szülei ugyanis a Tabánban nevelkedtek. Kasznár nagyapámat el is szomorította az ódon városrész lebontása, gyűjtögette a cikkeket, képeket, albumba ragasztotta; csendes délutánokon azt lapozgattam, így ismertem meg én is a hegyoldalban kanyargó utcákat, a Rácz-fürdő körüli hajdani viskókat, a Duna-vizet árusító szamarasokat, akik a teherhordó jószágokra málházott hordókban szállították a folyóról az ivóvizet a polgároknak, hangosan kiáltozván az emelkedőkön: — Donau-wasser!... Donau-wasser!... — Nagyapám eredetileg litográfus volt Budán, a Kereskedelmi Minisztérium nyomdájában; megjárta a frontot, megsebesült, 18-ban leszerelték — vendéglős lett. Szépen tudott citerázni, ha jó kedve kerekedett, a vendégeinek is játszott esténként, záróra felé. Szerettem ott náluk a Várban. Az Országház utca 20-ban, vagyis abban a középkori alapokon nyugvó házban állítólag maga Ciliéi Ulrik is lakott; a tömzsi falak, a kapu kétfélén a simára kopott kerékvetők, az emeleti ablakok alatt a gótikus kőcsipkék, a zárt udvar s az udvaron a százesztendős vadszőlő, melynek hajtásai-indái befonták az emeleti függőfolyosó vaskorlátját, a szinte feneketlen pince, mert a boroshordók közti járat félelmetesen döngött a léptünk alatt, hiszen ott húzódott alant, vízzel elárasztva a vári, titkos alagútrendszer egyik ága — egyszóval az öreg ház és maga a Várnegyed csendje, békéje, nyugalma nagyon tetszett. Szemben velünk a pénzügyminisztérium hatalmas épüle-28