Budapest, 1987. (25. évfolyam)

11. szám november - Bari Károly: Nehéz élet az ének

Balázs János: Pipázók NEHEZ ELET AZ ENEK Bari Károly versei és mesenovellája Város Beton-fák ágain neon-madarak lobogtatják üvegszárnyukat. Kockakővel sebzett utcák kúsznak a zaj-rengetegben, piszkos por-csuhájukat fújja a szél. Itt élek én. Eget-hasogató csörömpölés a párnám, nem tudok aludni, visszatérek útjaimra, árnyak vonulnak előttem rángó szájakkal: az idő vas-szögeit rágják. Kőbe temetkezem szivem gyökeréig. Mellemen hömpölyög szúrós fényeivel az éjszaka, üvegszárnyukkal verdesik szemem a neon-madarak, beton-fák ágaira kötözöm sorsom. Szomorú vagyok: az arcok összegyűjtött mosolyából és a szemek mélyén lapuló szeretetből még nem fontam virágcsokrot egy embernek, aki csillag-tűzben égő szivével megvilágítja a várost! Trónbeszéd Magasodnak a hűtlenségek, mint a jegenyék, évszakok napsugár-rostjain áttörnek elvetemülten: madár-árnyékkal fölnégyeit arcomig ágaskodnak, — bámulnak sértően kaméleon-libériások, összesúgnak selyemsenkik. Miért álltok körül? Mit akartok tőlem? Hogy tenyeretek izzadtságszagú edényeibe kiosszam véremet, ahogyan a hófehér férgeknek a halál kiosztja a holtat? Fenékig lefetyeltetek már annyi megalázott tengert. Az én szemeim virradatkövek: magányom foglalatába tapadnak láng-mohásan, riadt vagyok, szívem fölfalja dobbanásait, — égen nőtt árny vadhús a nap. Fohászkodom, mert ítélkeztem: kiszámolt a hűség e tükör-ringben, — népem: fekete késem, szívemnek szegezlek! 39