Budapest, 1987. (25. évfolyam)

11. szám november - Bari Károly: Nehéz élet az ének

A páva története Valamikor nagyon régen a pávának szürke volt a tolla. Búslakodott éjjel-nappal hamuszínű tollruhája miatt, szeretett volna szép lenni, szivárvánnyal barátkozó madártársaihoz hasonlítani, akik a hajnali harmaton tündöklő napsugarakat, mint hosszú aranykardokat, karmaik közé szorították, s minden virradatkor elröpültek a messzi hegyek felé. De nem tudott rajta segíteni senki. Szomorúan sírdogált a rengeteg erdő mélyén, törékeny bordái csontkastélyában meg-megremegett bíbor palástba burkolódzó szíve a bánattól. Zöld tenyereikkel hiába simogatták meg a fák ágai, hiába vigasztalták apró gyöngy-szavaikkal a bokorok tövében lakó különös virágok, hullottak a könnyei szüntelenül: fekete csákányával nap mint nap halomnyi gyémánt szikiácskát perdített ki sötét szemeiből a gyász. — Minek nekem az élet, ha még egy porszemnyi öröm sem tapad hozzá? — gyötrődött magában. — Miért élek én? Szárnyaim ha levegőbe emelnek, szelek körmei között lobogó pernyekendőnek néznek, éjszakák mélyére menetelő lángok piros talpai alól felröppenő hamunak. Undora pálcájával suhintgat felém az idő, mintha az örökké zúgó erdők minden madara helyett én ittam volna meg a rútság italát, s én lennék az egyetlen ezen a földön, akire megaláztatást kell osztania. Margaréták mozdulataitól égig lobbanó pacsirták kiáltoznak utánam csúfolódva, összevihognak mögöttem kényes őzleányok, mókusok — de még az odúik gyökér-agyarai között vinnyogó bűzös rókagyerekek is kigúnyolnak! És elkerül mindenki. Elkerül a nyugalom is, mióta látom csúf tollaimat mások tekintetével, mert értem, miért várja olyan nagyon a világ, hogy koponyám végzettől visszhangzó termében féreg-király trónoljon: iszonyatos vagyok, mint a rettegők képzelete! Az álmok kocsmáiból kitántorgó tulipán-népek, ha gyulladt, vérvörös szemhéjaikat nagyragyogású ujjak fölfeszegetik reggelenként, utálkozva hőkölnek vissza, amikor rám pillantanak. így kesergett a pávamadár, így zokogott naphosszat. Már fonnyadni kezdett a fény, újszülött köd rugdalódzott a száraz füveken, s meggyötört kék agyában rejtőzködő ezüst tüskés sündisznókról: esőkről suttogott neki az őrült ősz, mikor egy lenyakazott virág fejét görgette lábai elé a szél. Az emléktelenségnek fölajánlott bársony koronás fejecske még élt, de szétfröccsent piros szirmai már beteljesedett ítéletként izzottak körülötte a dér keselyűinek rikoltásától földre-rettent faleveleken. — Eljöttem, hogy segítsek rajtad — szólalt meg halkan. — Ismerek minden titkot, amit kutyaképű csönd őriz. Hóesések selyemszálaiból font ostorával a mi országunkban: halál hímporával meggyalázott virágok közé terelte a rejtelmek pillangócsordáit a lét, s múlhatatlan némasággal körülállt sorsukról csak mi hozhatunk hírt. Mi, akiknek kaszával vágták le fejüket, s a csillag-diót ropogtató sötétség tálcájára dobták, mert gyülekezni kezdtünk, amikor meghallottuk a tavaszi füvek földből feltörő zöld szózatát. Mi vagyunk azok, akiket a titkok csordái fölött őrjöngő hóselyem ostor vijjogásából holtan is megszöktethet a jóságos szél. Már hasonlítunk a mindenségre, mint a csecsemők hallgatása, s megtanultuk, hogy az idő eredete a halál. Megtanultuk az árvaságot is, mert láttuk, hogy az ázott hideg mezőn kuporog elfelejtve és megalázva a vadrózsát-makogó majom: az érinthetetlen nyár. Tudjuk, fénylik a végtelen, mint a kiszolgáltatottság, s tudjuk, megcsillannak a világból örökre elhátrálok is, mikor a végtelen határára lépnek. A szépség titkát is csak mi ismerjük, de én elmondom neked, ha akarod. — Akarom! — kiáltotta izgatottan a páva. — Tudni akarok minden titkot, ami a szépségemet rejti előlem! Gyönyörű szeretnék lenni, gyönyörűbb, mint Isten, hogy elmehessek hozzá, s megölhessem őt ragyogásommal, amiért rútnak teremtett! Mintha éles kést rántottak volna végig az égen, nagy villanással hirtelen meghasadt a magasság, és a szétnyíló sebből szikrázva kibuggyant egy sófehér tenger: a tél. A virágocska fölsírt rémületében. — Jaj, pávamadár, miért támadtál háborgásoddal Isten ellen? Fehér morajlással most rád zúdul megítélhetetlen jelenléte, s elveszejt. Látod, már hópelyhekkel kifestve a hegyek kemény arca és zúzmara-sáskák zizegnek a bokrok elevenen lefosztott csontjain, pedig még csak egyetlen pillanatot sebesített meg. Nemsokára hófúvás-daganatok lüktetnek az elsorvadt tájon és sikoltoznak majd a néger vénkisasszonyok: a tölgyek, mert a bokáikra pántolt mohapereceket elroppantja a fagy; az örökkévalóság háromágú fagyöngyéről beszélgető varjak fölé is megtébolyodott felhők forognak — de akkor már sebekkel elborítva kapkod lélegzetért minden pillanat! Szívdobogása ökleitől mennydörgő halántékkal Isten elbujdosott valaha. Szerelmes lett az önmaga testéből ékszereit is megalkotó létezésbe: az egyszarvú felhők hátán fésülködő virradatokba, fákba, pernye-gerincű füstbe — a magány maszkjait próbálgató világ minden mozdulásába, de ölelésétől megnyomorodott a füst, lezuhantak a lombok zöld márványsziklái, s megszenesedtek a virradat fésűi. Kopárság hajolt a világra. Elhatározta ekkor az Isten, hogy férgek fürtjei közül világító arcát nem mutatja soha többé. Alkonyatok piros fogaiból fűzött nyakláncát eldobta, leszaggatta magáról aranyingét, s a kígyókkalhímzett sziklák mögé elrejtőzött. Ott ül azóta álomtalanul, vágyak vörös hattyúinak harapásaitól kisebesedve és zokog, iszonyatos szemeiből pereg a hamu. Tudja: megsemmisül a létezés, ha közeledik hozzá, s nem térhet vissza ezért soha már... Folytatni nem tudta, mert a fagy tükrei előtt áldogáló fákat megriasztva ezüstfejű szél rontott elő a hegyekből, eltiporta az erdőszélén a károgások fekete selyemfonalait gömbölyítő öregasszonyokat: a felhőket, akiknek kezeiben a vihar piros kötőtűi villogtak egykor, s dübörgő hó-csizmái eltaposták a lefejezett virágocskát is. A pávamadár jajongva menekült a halálzajra ijedten föltérdeplő bokrok közé, nyomában hó-bárddal csapkodó hideg, ködtuskók nyögése, s a kettényílt homályból hófehér szarvas hátán égre úszó őszöreg farkas: a téli hold, aki gonosz dalokat énekelgetett a halálról éjszakánként. Fordult az idő, a tél vízmosások mélyére gurult, ezüstkoponyáját gyönyörű kopják: hóvirágok levelei emelték a magasba, vedlette bőrét a szirom-zsákban hánytorgó madárálmok körül tekergőző sötétség, és a csillagok beszédéből elfogytak a jégszínű szavak. Az ő szívéből azonban nem fogyott ki a bánat. Elbúcsúzott rútság baltájával széthasogatott élete minden kicsi forgácsától, és egy tündöklő hajnalon elindult a páva meghalni. Harmat-húgocskáikat vállaikra ültették, s messzire elkísérték a kamaszodó füvek, egészen a tengerpartig, ahol hullám-banditák nyüzsögtek a homok-sálakkal betömött szájú kagylók között. Lángolt a virradat rokkáján a sirálysikoly-orsókra csavart csönd, és szökevény hínárok holttestei lógtak megfeketedve a tenger izzó kerítésein: a part menti sziklákon, végig, amerre elhaladt. A némasággal-fölkantározott szirtek méneséből egyszer csak elébe toppant az ördög. Hosszú vörös szőrén tajték sistergett, nyelve tüzes hídja alól hamu-békák leskelődtek, amikor megszólalt. — Te leszel a legpompázatosabb tollú madár a világon, ha nekem adod a lelkedet — mondta a pávának. — Akarod-e? A páva bólintott. Magára zárta szemét, hogy teljesen egyedül legyen szíve, amikor a szépség rákopog, de abban a pillanatban megvonaglott a föld, s érezte: gyökerestül kiszakítják belőle a mindenséget. Kiáltani szeretett volna, megakadályozni az éjszaka romjai között parázsló ördögöt, de nem volt ereje. Amikor kinyitotta a szemét, az ördög már nem volt sehol. E-gyedül ragyogott színes szikra-lombként a szirten, s alatta a mélyben habos nyáltól fuldokolva ágaskodott a tenger, mint egy láncait tépő, vicsorgó kék kutya. 40