Budapest, 1987. (25. évfolyam)

1. szám január - Zádor Anna: Budapesti magángyűjtemények

Eletének másik nagy és fontos feladata a Magyar Művészet című folyóirat szerkesztése volt, amit a Szinyei Társaság megbízásából 1925-től haláláig végzett. Ennek során kerültem vele kapcsolatba. Hekler Antal professzorom ajánlott hozzá még diákként, mindjárt nagyon erős benyomást keltett bennem. Nem meglepő, ha az ötvenedik évén alig túljutott Majovszkyt nagyon öregnek, különösnek, társtalan különcnek tartottam. Igazi agglegény volt, aki alig járt társaságba, minden szereplési vágytól mentesen, szinte szegényesen élt. Szikár, korán öregedett, betegesnek tűnő alakja hihetetlen akaraterővel és szívós kitartással megáldott egyéniséget takart; mindig azonos, semleges színű öltönye lötyögni látszott rajta. Majovszky legjobb barátja Petrovics Elek, a múzeum főigazgatója volt, de Meiler Simon utódja, Hoffmann Edith, a grafikai osztály vezetője ugyancsak közeli emberei közé tartozott. Barátja volt a mindig visszahúzódó Elek Artúr, a Nyugat művészeti kritikusa, akinek véleményét többnyire kikérte. Nagyon jó viszonyban volt Lyka Károllyal, márcsak a Szinyei Társaság révén is. Valamiféle kisinas voltam a Magyar Művészet körül, tíz éven át, Majovszky haláláig alig volt hét, hogy ne került volna sor valaminő megbeszélésre. Tiszteltem és szerettem őt, akit sok tekintetben mesteremnek is tekintettem. Nemcsak szakmai téren tanultam tőle sokat, hanem főleg emberi nagyság tekintetében: magatartása most is sokszor felmerül irányadóként emlékezetemben. Ez a szeretetteljes türelme lehetővé tette, hogy a Magyar Művészet nemcsak igényes folyóirat volt a maga liberálisan konzervatív irányával, hanem olyan művészetszervező szerepet is betöltött, magas színvonalon, amit — azt hiszem — azóta sem sikerült egyetlen ilyen folyóiratnak elérni. Persze akkor is voltak kritikusai, talán támadói is, de mindenki elismerte a főszerkesztő hivatástudatát és művészeti ügyszeretetét. Majovszky a maga lapjában kedves és halk makacsságával kitűnően tudta a vele ellenkezőket leszerelni, és általában érvényesítette saját felfogását. Nagyon udvarias és kedves módon nemcsak zárkózottságát leplezte, hanem makacs alapállását is, ha a művészet valamely kérdéséről volt szó. Soha sem sandított sem jobbra, sem balra, nem csatlakozott Gerevich Tiborhoz és a hivatalos kultúrpolitikához; a maga meggyőződését érvényesítve végezte munkáját. Tisztelte szerzői véleményét és javaslatait, igyekezett elég tágan értelmezni a folyóirat profilját. Nemcsak a folyóirat munkatársai, de minden, a művészet iránt komoly érdeklődést mutató fiatal kezdő is bejelentkezhetett telefonon, s feljöhetett Majovszkyhoz, aki nem zárkózott el attól sem, hogyha valaki azt a kívánságát nyilvánította: szeretné — mondjuk — a Rodinrajzokat látni vagy a remek Delacroix-t (Villámtól megvadult ló); akkor ez az alapjában cingár és sohasem egészen egészséges férfi maga emelte le a polcról a megfelelő jelzetű nagyméretű és súlyos dobozt, mert tarott attól, hogy a nem szakavatott kéz esetleg leejti a féltett kincseket. Az is különleges és ma alig hihető, hogy a folyóirat szerkesztésével kapcsolatos minden munkát, a szerzők megnyerésétől a korrektúráig Majovszky egyedül végzett mint egyszemélyes szerkesztőség. Annyiban segíthettem — természetesen társadalmi munkában —, hogy az első korrektúrát vagy utánnézőt olvashattamjavíthattam, esetleg képszerkesztést vagy képaláírást készíthettem. Mindig alaposan ellenőrizte azt is, amit elvégzett munkaként átadtam. A lakásán lévő telefonon kívül semmiféle szerkesztői segédeszköz nem állt rendelkezésére — megjegyzendő, hogy más akkori folyóiratnál is ez volt a helyzet. Lakásától az Athenaeum nyomda Miksa utcai bejáratáig mindig gyalog mentünk, szinte futottunk, mert gyors mozgású volt, és hosszú lépésekkel megelőzött. Az élet akkor még nem volt annyira felgyorsult, mint ma, és én nagyon szerettem gyalogolni, de ma sem tudom, milyen fóbia késztette Majovszkyt erre. Taxiba, villamosra a világért sem ült — nevetséges pazarlás, mondta. Az általam ismert korszakban, de azt hiszem, a háború óta külföldre nem utazott. Ez nem volt különleges, mert Gerevich Tibortól eltekintve, professzoraim általában nem utaztak külföldre, kivéve, ha a ritka kiküldetések valamelyike oda szólította őket. 43 Paul CÉZANNE: Önarckép, (ceruza) Gabriel Charles Dante ROSSETTI: Férfi arcképe. (ceruza)