Budapest, 1987. (25. évfolyam)

9. szám szeptember - (S. M.): Baj van az érzékszerveimmel

FORUM ,-F TUNK Baj van az érzék szerveimmel A Sugár üzletközpont elmúlt ötéves, és mégis rendszeresen reklámozzák a televízióban: jusson eszünkbe a napról. A Flóriánt is évekig trillázták a képernyőn, míg megszokták, megszerették a vásárlók. Persze figyelembe kell venni a tényeket, amelyek — mint tudjuk — makacs dolgok. Tény, hogy a VII. Kerületi Tanácsnak nagy gondot vett le a válláról a Skála Coop ezzel a beruházással; a kerületnek beláthatalan ideig nem lett volna pénze felújítani az öreg csarnokot. Ám az is tény, hogy a kerület meglehetősen elöregedett: 80 ezer lakosából több mint 30 ezer a nyugdíjas. S jó részük kisnyugdíjas. Adva van tehát egyfelől egy korszerű áruház, másfelől egy kispénzű, konzervatív vásárlói szokásokkal bíró vevőkör. Meg kell tanulniuk alkalmazkodni egymáshoz. „Bárcsak nekünk lenne egy Skálacsarnokunk a Kacsóh Pongrác úti lakótelepen!" — mondom én. De még egy húsboltunk sincs. „Bárcsak átérnék a Nagykörúton, mielőtt piros lesz a lámpa!" — mondja Berkes néni, útban a Hunyadi téri csarnokba, vecsési káposztáért. C'est la vie... NYÍRI ÉVA Olvastam a Budapestben (dr. Bozsó László: Tömegközlekedés és környezetvédelem, 1987. 5. sz.), hogy a BKV járműveit „a közúti közlekedésben való részesedésük arányában" mindössze két százalék felelősség terheli a főváros levegőjének szennyezéséért. Ezért nem hiszek a szememnek, amikor a 8-as busz dugókon és útszűkületeken, hajtűkanyarokon és emelkedőkön át végre felcaplat a mi utcánk pár száz méternyi, viszonylag sík egyenesébe, s a sofőr megkönnyebbülve és felszabadultan úgy istenigazában beletapos a gázpedálba — talán a késést behozandó —, sűrű fekete füstjével percekre egyiptomi sötétségbe borítva legszűkebb hazámat. Hisz végül is az én szemem, orrom érzéki csalódások áldozata lehet, miközben a statisztikát objektív, csalhatatlan mérőműszerekkel felszerelt szakemberek készítik, és azt is tudom, egyetlen rövid utcácska se nem oszt, se nem szoroz az átlagértékekben. Igen ám, csakhogy a fülemnek sem hihetek, s ez már némi gyanút ébreszt bennem. Ugyanis az 59-es villamos is épp a házunk előtti egyenes szakaszon finisei közeli végállomása felé — be jó is a tömegközlekedés mifelénk! —, akkor aztán remegnek-repedeznek a falak, s ha nyitva az ablak, egymás szavát sem halljuk. Márpedig a Budapestben azt olvastam, hogy a tömegközlekedés okozta zaj- és rezgésártalom általában alatta van a megengedett határértéknek, illetve néhol eléri azt, következésképpen a fülemmel is baj van, valahogy túlérzékennyé vált az utóbbi időben, kopik a dobhártyám, mert tűrőképességét meghaladja a villamos robaja. Nincs más hátra, próbára kell tennem a tapintásomat is, hátha azt is kikezdte az idő vasfoga. Egy alkalmas pillanatban lelopakodom a villamossínekre és megtapogatom „az alépítményt". Ez, bizony, beton — állapítom meg. Néhány éve építették a zúzottkő-ágyazatos pálya helyett, amelyről a fenti cikkben azt olvastam, hogy a legkevésbé zajos. Éppen ezért — ezt is a cikk írójától tudtam meg — a legzajosabb „nagypaneles betonpálya-építményt" csak ott alkalmazzák, ahol ily módon növelhető a közúti forgalomra hasznosítható útfelület. Mielőttünk pedig — hála istennek — magas kőszegély zárja el a villamospályát más járművek elől, még csak véletlenül sem közlekedhet rajta autó, busz. Hát akkor mi értelme volt a kevésbé zajosat zajosabbra fölcserélni? — teszem föl magamban az egyetlen logikus kérdést, s öröm tölt el, hogy a logikai képességem még működik. (S. M.) 16