Budapest, 1987. (25. évfolyam)

9. szám szeptember - Ágostházi László: Csak körgyűrű?

ELLEN-HÁBORGÁSAIM olyan színezete (is) lehet így a dolgoknak a kevésbé tájékozottak szemében, mintha mindaz, ami a „haszontalan, semmire nem használható" római maradványok megmentése érdekében történik, az a lakás, az iskola, a bolt, a közösségi otthon pénzét fogyasztaná, azok építését tenné lehetetlenné. Pedig jól tudjuk, hogy nem így van! Még akkor sincs így, ha az ország múltjának felbecsülhetetlen értékű emlékei sok esetben ténylegesen nem hoznak pénzzel mérhető közvetlen hasznot, s ezért egyesek „haszontalannak" minősítik ezeket. Az építészeti emlékek megbecsülése nemcsak a történeti múltú városokban és városrészekben jelentenek sokat az ott lakóknak, hanem talán még nagyobb a jelentőségük olyan helyeken, ahol a felszínen nem maradhatott meg semmi a múltból. Talán éppen Óbuda az egyik legjobb példája annak, hogy a mai épületek más léptékű városi környezetében, a modern építészet keretei között is lehet intim, a hely múltját, a terület történeti többrétűségét bizonyító emlékjeleket életre kelteni. A hely múltjába világító kicsi lámpásokká váltak a Vöröskereszt utcai iskola szomszédságában vagy a Harrer Pál utcai toronyházak tövében megőrzött római domborművek, középkori romok, oszlopok. Itt már nem vész el magárahagyatottságában a ma panelház-lakó embere, itt a múltra utaló jeleket talál a lakótelepi gyerek, s e helyütt jobban otthon érzik magukat az üldögélő öregek is. Van tehát itt is lehetőség az identitás kialakítására! Az a kulturális és építésügyi politika, amely lehetővé tette az elmúlt negyven év során Magyarország történeti emlékeinek megmentését, az addig nem ismert csodák feltárását és konzerválását, nem azt tűzte ki célul, hogy az eredményekkel a külföld elismerését kivívjuk, hanem elsősorban saját nemzeti tudatunk ápolásáért, történeti múltunk emlékeinek megőrzéséért, a magyar kultúra teljessebbé tételéért vállalt hatalmas szellemi és anyagi erőfeszítéseket. Ezek az erőfeszítések hol bővebb, hol meg szűkebb teret engedtek ennek a kulturális, műszaki, tudományos, művészeti munkának, de az eredmények példamutatóak itthon és külföldön egyaránt. A magyar műemlékvédelem egyik nagyon lényeges, büszkeségre okot adó eredménye az utóbbi 15-20 évben pont az, hogy meg tudta találni a nemzetközi figyelemre méltó nagy feladatok mellett annak a módját-lehetőségét, hogy a modern városi környezetben lakókhoz is szólni tud, számukra is képes valamit nyújtani. Ne becsüljük le, ha a panelházak tövében „romot építenek". Jövőt alapozó, hasznos tevékenység a múlt értékeinek gondozása, megőrzése! ÁGOSTHÁZI LÁSZLÓ Azzal indítottuk útjára ezt a rovatot, hogy benne közzéteszünk olyan cikkeket is, amelyeknek egyes tételei vitathatók. Közzétessziik, mert úgy gondoljuk, a szerző' háborgása jogos, és reméljük: tettre serkentő. Es megjött az első ellen-háborgás! Várjuk a többit — A Szerk. Csak körgyűrű? Minden olyan gondolat, észrevétel, érv, amely okos, polemizáló módon akar segíteni társadalmunk problémáin, feltétlenül nyilvánosságot érdemel. Az együtt gondolkodást és közös felelősségtudatot ösztönző viták lehetnek hűvös logikával érvelők és — ha korrektek — akár szenvedélyesek is. A legfontosabb: a segítő szándék. Ez az igyekezet sugárzik Szálé László Körgyűrű és kártyavár című írásából is (Budapest 1987/6. szám, Háborgásaim rovat), mégis háborogni szeretnék az abban felmerülő egynémely háborgással kapcsolatosan. Nem akarok azon vitázni, hogy az áll a cikkben — egybecsengően színházaink építésével-nem építésével kapcsolatban napjainkban ismét megjelenő vitairatok némelyikével —, hogy „negyven éve nem épült színház a fővárosban...", hisz mindannyian tudjuk, hogy a Hevessy Sándor téri Nemzeti Színház meg a Madách is új épület, még ha felújítás címén épültek is annak idején. Azt sem kívánom bővebben részletezni, hogy — háborgásai indokolt részei ellenére is — Szálé László kissé egysíkú megközelítéssel idézi fel a panelépítés gondjait, az „egyre-másra tönkremenő építő vállalatok" helyzetét, a veszteségességet, a lakásárakat és egyéb problémákat, hisz mindezek saját, rövidre fogott ellen-háborgásomnál sokkal tágabb megvilágítást igénylő kérdések. Inkább azt teszem szóvá, ahogy a szerző az eszmefuttatása címét is adó „körgyűrű" gondolatkört tárgyalja. Az amfiteátrum maradványai az ő számára is az épülő lakótelep „...egyik legfontosabb objektuma, éppúgy, mint a házak között végighúzódó római vízvezeték hatalmas jelzőkövei (?)...", mégis valahogy lebecsülő hangnemben nyilatkozik az ott folyó konzerválási, értékmegőrző munkáról. Azt írja: „Nem színházat építenek ugyanis... hanem romot építenek. Színház helyett színházromot"; majd alább: „És mi most 1987-ben romot építünk. Haszontalan, semmire sem használható romot". Az is kicsendül soraiból, hogy ez az építkezés ott történik, ahol: „...kevés — mint mindenütt, itt is — a lakás, az iskola, a bolt, hiányzik a mozi, a színház s közösségi otthon". Igen, ezzel a gondolatmenettel akarok vitázni — sőt szembeszállni, hiszen 14