Budapest, 1987. (25. évfolyam)

9. szám szeptember - Seszták Ágnes: Hajdan volt sokadalmak

1831-ben megjelent egy közlemény, mely szerint az Orczy-ház és a Dob utca között nem lehet vásárok idején sátrat verni, mert ott az utca már ki van kövezve: a vásári sátrakat tehát falábakra kellett állítani. Hetivásár területe volt a Duna-part: a (régi) Városháza tér, a József tér, az Újvásártér, a Károly körút. A vásározó sátorból, állványról, deszkáról, földről vagy szekérről árusított. Külön helyük volt a posztósoknak, szattyingosoknak, cserepeseknek. A kofák baromfit és virágot árultak nagy piros ernyők alatt, „guggolősok"-nak hívta őket a köznyelv. Akkortájt szerda volt a kijelölt marhavásáros nap, csütörtök a lóvásár napja. Mindig sok érdeklődőt vonzott a csikók betörése. Még találkozhattunk a vásári sokadalomban olyan emberekkel, akik aztán hamar eltűntek a pesti süllyesztőben: a sváb tejárusokkal, a milimárikkal, az olajosokkal, a sziksósokkal, a szappanosokkal, az üvegesekkel, a drótosokkal, a gyolcsosokkal, az oláh dézsásokkal, a török halvásokkal, a bosnyák bicskásokkal, szipkásokkal, a talján fagylaltosokkal és az üstfoltozó cigányokkal. A mai olvasónak ezek aligha mondanak többet egy Jókai-zsánerképnél, és a korabeli krónikás azon szomorkodik, hogy a „fenyőmadárárus" már el is tűnt a vásárosok közül. 1842-ben H.C. Andersen meglátogatott egy pesti vásárt — ő is beszámol a nagy árubőségről, ami „dohányban, gyapjúban, gabonában előadta ott magát". Említi, hogy a „Duna dugig volt uszályokkal, hajókkal, a hajóhidak inogtak és nyöszörögtek az óriási áruterhek alatt". Ugyanakkor némi kritikai éllel megjegyzi, hogy hatósági engedéllyel ugyan, de a fogadósok dupla szobapénzt kaszíroztak, és a vendéglői árakat is szemérmetlenül magasnak találta. Olyannyira tele a város vásár idején, hogy sokan elhajtottak a kocsibeállókhoz, és a ponyvás, fedeles szekérben tértek nyugovóra, vagy a pénzüket valami jó helyen eldugva, istenhez fohászkodva befeküdtek a szekerük alá. Tehették. A vásárok rendszerint vasárnaptól vasárnapig tartottak. Ebben az időben 7-800-ra tehető az árusítóbódék, sátrak száma. Mit lehetett venni élelmiszeren, állatokon és praktikus használati dolgokon kívül? Például játékot, rózsafüzért, szentképet, illatszert, pipát, bicskát, bútort. A lefektetett ponyvák négyszögében az álmoskönyveket és a kalendáriumokat árulták. A piarista rendház (helyén ma az ELTE Bölcsészkarának épülete van) oldalában rúdon kínálták a lábbelit a foltozó csizmadiák és a suszterok. A Belvárosban felállított sátrakban fényűző brokátokat, selymeket, illatszereket, kozmetikumokat is árultak. Kialakultak az igazi üzlet csírái. Bizonyos áruk eladói — például a cseh posztó-és vászonkereskedők — nem szállították el újra és újra készleteiket, hanem állandó raktárakat, kereskedőházakat béreltek. A következő vásár alkalmával már csak feltöltötték a készletet. 1843-ban Pest város tanácsa és a helytartótanács kidolgozta a helypénzdíj szabást, ami az akkori olvasat szerint legalább olyan bonyolult, mint a most készülő adóreform tervezete. Sokféle tétel, bonyolult elszámolás. Fizetni kell az árusítóhelyért, legyen az stand, szekér vagy sátor. Fizetni kell a vásári hely minőségéért. (Akkor a József teret — ma József nádor tér — taksálták a legmagasabbra.) Egyes vásárosok kedvezményeket kaptak: például a pozsonyi edényesek, az erdélyi kereskedők. Átalányt fizettek azok, akik sétálva kínálták áruikat. A városi orvosok tanácsa megrótta a városatyákat, mert olcsóbb volt a földről árusítani élelmiszert, mint sátorban vagy asztalról. Minden fizetség alól mentesültek a nemesek, a szabad királyi városok polgárai, a jászok, a kunok. A vásárok rendjére darabontok ügyeltek, akiket piros egyenruhájuk miatt rákoknak csúfoltak a jurátusok. Ebből természetesen gyakori csetepaté, verekedés támadt. A vásároknak külön tűzoltóságuk volt: állandóan készen arra, hogy be-6