Budapest, 1987. (25. évfolyam)

9. szám szeptember - Seszták Ágnes: Hajdan volt sokadalmak

VÁSÁRVÁROS, BUDAPEST vessék a vizeshordókat. Gazdagabb kereskedők külön boltőröket is alkalmaztak. Ez időben Budának 32 ezer, Pestnek 71 ezer lakosa volt. Borsodi Bevilaqua Béla sokat foglalkozik a régi pest-budai vásárokkal, tőle tudjuk, hogy a budai „városi szokás jogkönyve" leírja a mészárosok, halárusok, zsemlesütők szerepét, ki hol árulhat. A középkori budai marhavásár helye a mai Vérmező. A XVIII. században, ahol a marhákat hajtották a vásárból Bécs felé, azt a vonalat nevezték el Mészáros utcának. A Krisztina-plébánia melletti Kéményseprő-kápolnánál volt az egyházpiac helye. A Kékgolyó utca sarkán meg a borjúpiacé, innen a „borjúnyúzó péntek" elnevezés. A mai Fő utca mellett állt a repülőhíd és a tutajkikötő, ahová a zsindelyesek, kosarasok, fazekasok meg a tót tutajosok érkeztek meg a Vágról, a Nyitráról és a Garamról. Kevesen tudják, hogy a mai Operaház környékén volt a zajos, régi Hajós piac (Hajós a vendéglő neve volt). Itt a régi váci vám alján alakul ki a pesti zsibvásár („zsibpiac" — a schift mansplatz — alaposan torzított változata). 1880-ban átterelték a Teleki térre, majd egye kijjebb szorították a városból, előbb az Ecseri útra, majd a József Attila-lakótelep megépültével a Nagykörösi útra. A mai „Ecseri", mert a neve megmaradt, ínyencek, külföldi diplomatafeleségek, nepperek és avantgárd művészlelkek találkozóhelye némi tinédzser hígítással — ez utóbbi a „valódi", „originált", „kőmosott" farmert kergeti a tangón. Nagyon szépek és hangulatosak voltak a múlt század elején rendezett Mikulásvásárok: a régi Városháza téren a Belvárosi plébániatemplom mögött (ma a Szabadsajtó út csücske). Színes sátrakban krampuszokat és mézeskalácsokat árultak, a fiakermesterek jégkunyhót építettek, és abban mézes, égetett bort árultak, a kocsimosók hóembert csináltak, veres sipkás hordárok cikáztak a városban az ifiurak küldeményeivel: „Szív küldi szívnek". Közben lassan szállingózott a hó, a Városháza (1900-ban lebontották) toronyórája halványan világított a nyugodt, békebeli pesti éjszakában. Hogyan nézett ki a 19. század eleji sokadalom, amikor már akkurátus szabályok jelölték ki a vásárosok helyét? A vásár általában 11 napig tartott. 13-14 ezer kocsi árut szállítottak vidékről, hoztak be külföldről. A Belvárosban a sátrak szabályos négyszöget alkottak, közöttük nyílegyenes utcák biztosították a kényelmes járás-kelést, illetve szemmel lehetett követni a szaladó zsebtolvajt is. Az „utca" egyik részében árult a rőfös, divatárus, másikban a lábbelis, csizmás, cipős, papucsos. A második utca a vasáruké volt, a görögök és zsidók külön húzódtak. Nem hiányzott a színház és a krajcáros komédia sem. Nyolc krajcárért egész nap lehetett gyönyörködni Paprika Jancsiban. A gyapjú, a bor és a pálinka a finomabb portékától távolabb kellette magát. A vásár áthúzódott a mai Népköztársaság útja, Rákóczi út közé: itt aztán kocsi-kocsi hátán vászonnal, bundával megrakottan, köztük sátrak lacikonyhával, kutyák és áldomást iszogató emberek. Később felemlegették a krónikások a hírlapírók sátrát is. A vásári várost fecskendők és víztartályok zárták le, az „ügyeletes" tűzoltók éjjel-nappal őrködtek. Hanem a vásároknak is leáldozott egyszer. Megindult a vasúti közlekedés, a vasúti teherszállítás — és a hajózás. Pest „indóházakat" és hajókikötőket kapott. Ágyő, látványosság, isten veled, vásár. Megindult a valós, igazi kereskedelem, a főváros kinőtte a gyerekcipőt. Ugorjunk egyet az időben. A Budapesti Nemzetközi Vásárról lesz szó, amit az iparosodás üteme hívott életre, amit a 7