Budapest, 1987. (25. évfolyam)

7. szám július - TÉKA

téka A főváros irodalmából ajánljuk Budapesti legendárium A „bujdosásban is bujdosó", Mikes Kelemen írta egyik „levelében": „úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont". A szülőföld s felnevelő hely szeretetének ez a gyönyörű megfogalmazása odakívánkozik minden (lokál) patrióta vallomásai elé. Szerte a világon minden falunak, városnak, tájnak megvannak a szerelmesei. Budapestnek is. Mint például Száraz György és Szabóky Zsolt. Őszintén remélem, hogy a többi kétmillió megbocsátja nekem, hogy ezúttal csak kettejüket említettem, melynek oka egyszerű: a Corvinánál megjelent Budapest című képes bedekkerükről kívánok szólni az alábbiakban. „A város nemcsak utcák és terek összessége: legendákból, slágerekből, viccekből, egykori hétköznapok, ünnepek és katasztrófák emlékéből, színekből, illatokból is áll" — szögezi le Száraz György, hogy sietve hozzátegye: „A város lakóiban él. Bennük, akik vannak — mert voltak. És bennünk, akik leszünk — mert vagyunk". Ős-budapestiként azonnal a dolgok közepébe vág. London jelképe a Trafalgar-oszlop, a Tower meg a Westminster; Párizsé a Notre-Dame, az Eiffel-torony, esetleg a Moulin Rouge; Budapesté az Országház, a Gellért-hegyi Szabadságszobor, netán a millenniumi emlékmű — a turistáknak. A bennszülöttek másként gondolkodnak, számukra más vagy más is jelképezheti városukat. Számára a Híd, a Lánchíd a jelkép, s azonnal meg is indokolja választását: „...társadalmi különbségeken és idők múlásán átívelő, soha meg nem unt csoda: országok és országrészek hídja, ipar, kereskedelem, műveltség hídja, három testvérváros — Pest, Buda, Óbuda — egybeforrasztója". Leütve az alaphangot, elmondja rögvest a híd történetét s a nyelvetlen oroszlánokról ránk maradt anekdotát, miszerint a szobrász szégyenében a Dunába vetette magát. A valóságban Marschalkó János mester bezsebelte nem kis honoráriumát, s visszatért Lőcsére, hogy még sokáig nevetve mondogathassa a csúfolkodóknak: „Úgy legyen nyelve a te feleségednek, mint az én oroszlánjaimnak — akkor jaj neked!" Száraz György ezzel a szerkesztésmóddal él, bármiről meséljen is szeretett városáról. Ha a dunai horgászatról, halászatról ír, akkor nem feledi el megidézni egy nemesi címer keletkezéstörténetét (Ölveti Menyhért királyi titkár csukával ékes címerét azzal érdemelte ki 1530-ban János királytól, hogy kiosonva a németek által szorongatott várból, egy iszák hallal tért vissza uralkodójához); a nemrég elhunyt régész, Zolnay László Anjou-kori szoborlelete kapcsán a korabeli viseletekről értekezik: amikor a Mátyás-templomot írja le, megemlíti, hogy a budai polgárok 1304-ben e falak közt átkozták ki a pápát; a Sziget legendáiról szólva segítségül hívja a Margittörténet íróit, Jókait és József palatínust. Leltárba szedi a hűvösvölgyi villamosvonal még megmaradt kecses várópavilonjait, a ferencesek temploma elé nemrégiben visszahelyezett, elsőként „szobrászati művel ékesíttetett" pesti kutat, a Najádok kútját; a város első köztéri emlékművét, az 1729-ben felállított (s a mai Martinelli téren álló) Máriaszobrot; a Belváros régi utcaneveit... Útikalauzából nem marad ki semmi, ami megörökítésre érdemes a hajdani és mai Pest-Budán. Stílusa csiszolt, humora magával ragadó, a hatalmas történeti, kultúrtörténeti anyagot úgy rejti el miniesszéiben, hogy az olvasótábor minden rétegének szóljon, ám a látszólag könnyed olvasmány tanítson, neveljen is. Igazából akkor van elemében, amikor gyermekkori emlékeit idézve összeveti a közelmúltat a jelennel. A Várnegyed, a „vurstli", a piac tegnapi és mai rajza gunyoros és meleg mosolyt árasztó Janus-arccal tekint az ezerszer áldott városra, Budapestre. Ezt a könyvet elmesélni nem lehet és nem szabad, olvasni kell. Száraz György méltó társa a fotóművész, Szabóky Zsolt. Régóta van szerencsém ismerni képeit, és látni azt, miként dolgozik. Műveinek sajátossága: a kiemelés. Az ember és környezete szerves egységét figyelő művész azonban mindig kiragad a nagy egészből egy, csak arra a pillanatra jellemzőt. Iróniája és öniróniája is van. Nagy kedvvel komponálta bele a kötet képanyagába, például, a rá nyelvet öltő piaci babaárus nénit. A szöveget olvasva, a képeket látva meggyőződésem, hogy azok nem egymáshoz igazodva, hanem együtt készültek. A képek ugyanis annyira hitelesítik az írást s az író szövegkiemelései a fotókat, hogy más szerkesztés-, alkotásmód elképzelhetetlen. (Corvina) RÁCZ-SZÉKELY GYŐZŐ Pest-Buda és környékének helyrajzi története Elsősorban a műemlékvédelem és a honismeret művelői forgathatják majd haszonnal Rupp Jakab Buda és Pest környékének helyrajzi története című munkáját. A szerzőről igen keveset tudunk. Birtokos nemesi család fia, jogot végzett, majd kamarai levéltárosként működött haláláig (1800—1879). Nem publikált sokat. Két numizmatikai tárgyú könyvén kívül egy nagyobb lélegzetű, háromkötetes munka — Magyarország helyrajzi története — alkotja teljes életművét. Ez utóbbi bevezető tanulmányaként látott napvilágot a most reprint kiadásban megjelent fővárosi helyrajztörténet. Az 1868-ban Pesten, az MTA Történeti Bizottsága által kiadott, több mint 300 oldalas mű kissé egyenetlen szerkezetű. A középkori Budáról — királyi főváros lévén — jóval nagyobb ismeretanyagot tár föl, míg Pestet éppen csak utalásokban említi. Rupp könyve részletes adatokkal, leírásokkal szolgál Óbuda, Budafelhévíz (Malomtó), Alsó-Víziváros, Krisztinaváros, Országút, Újlak, Szentjakabfalva (mai II. kerület) és a Margitsziget, elsősorban egyháztörténeti épületeiről, XII-XVIII. századi időhatárokban szemléltetve azokat. Mindenekelőtt a régész, az építész, a szociológus és a pedagógus számára szolgál érdekességekkel a könyv. De sok hasznos ismeretanyagot szerezhet a laikus, nem tudományos igénnyel közelítő olvasó is a ma még fellelhető épületek gazdasági és társadalmi hátteréről, az egykori építkezések indítóokairól, a ma is megtalálható, időközben műemlékké nyilvánított épületekről és azokról is, amelyek már elpusztultak, nyomuk veszett az elmúlt száz esztendő alatt. A mai olvasó tájékozódását térképmellékletek segítik. Aktuális helyrajzi és szakirodalmi jegyzék, latin-német szövegmagyarázat egészíti ki e jelentős és igazi forrásértékű munka reprint kiadását. (Könyvértékesítő Vállalat, Állami Könyvterjesztő Vállalat) DÁVID LENKE Kössünk kardot az pogány ellen A török elleni több évszázados harc egyik fontos eseményének évfordulóját, Buda várának 1686-os visszavívását több könyv megjelenése, kiállítások sora tette emlékezetessé. Magyarország fővárosának fölszabadítása valóban döntő jelentőségű fegyvertény volt, hiszen néhány éven belül az ország egésze fölszabadult a másfél évszázados török uralom alól. A kiscelli múzeumban korábban rendezett tárlaton metszetek sora idézte a győzelem megünneplésére rendezett felvonulásokat, diadalmeneteket — s persze az égi jeleket is, amelyek már jó előre „megjósolták" azt, aminek egyszer be kellett következnie. A jóslatok közül, persze, csak azok maradtak fenn, amelyeket a történelem igazolt, amelyeket viszont nem, azokat gyorsan elfeledték. Mindenesetre a képi nyelven is megfogalmazott jövendölések, a többi között, azt is jelzik, hogy milyen nagy várakozás irányult a török ellen hadat viselő hatalmak felé, hogy a politika, a közgondolkodás alapvető problémája volt a török uralmának megszüntetése. Ennek a figyelemnek igen sok képi emléke maradt fenn Magyarországon: szobrok, festmények, grafikák, iparművészeti tárgyak. Ezek számba vételére, értékelésére vállalkozott Galavics Géza Kössünk kardot az pogány ellen című könyvében. A cím egyrészt azt jelzi, hogy nem passzív figyelemről volt szó, hanem a harcra buzdító szándék felfelbukkanásáról, másrészt a képi és az irodalmi ábrázolások szoros összekapcsolódásáról. Ennek konkrét megnyilvánulási formájaként is értelmezhetők az egyetemi tézislapok vagy a Szigeti veszedelem különböző kiadásainak címlapjai. A szerző nemcsak a Buda elfoglalása utáni időszak emlékeit tárgyalja, hanem felidézi az előzményeket is. A legkorábbi mű, amelyet reprodukál, 1373 körül keletkezett, Nagy Lajos és a törökök csatáját ábrázolja, majd Hunyadi János gyulafehérvári szarkofágját közli; ennek hosszanti oldalain harci jelenet, illetve török foglyokat kísérő katonák csoportja látható. Nem hiányzik azonban a „pogány" alakja olyan ábrázolásokról sem, mint a Selmecbányái Szent Katalin-szobor vagy MS mester Kálvária-jelenete. 45