Budapest, 1987. (25. évfolyam)

7. szám július - TÉKA

téka A történész számára Buda török kézre kerülése új korszak kezdetét jelenti, a művészettörténész azonban — természetesen — elsősorban a korstílusokkal való összefüggésekre figyelve elemzi az anyagot. A török alakjának megjelenése a magyarországi gótikus és reneszánsz művészetben — ez az első fejezet témája; a következőben a török háborúk ábrázolását a késő reneszánsz és a barokk művészetben, majd a török kiűzését a barokk virágkorában mutatja be. Fölvázolja a prágai császári udvar és a művészet kapcsolatát, az ellenreformáció és a török elleni harc viszonyát, szól a magyar mecénásokról. Noha érdeklődésének középpontjában a magyarországi helyzet áll, szükségszerűen nemzetközi tablót vázol fel, hiszen a műalkotások keletkezési helye, a művészek származása távoli vidékeket köt össze a török elleni harc jegyében. A művek legnagyobb része allegorikus ábrázolás, festmény vagy grafika, igen sok a csataábrázolás, ostromkép; a győzelmeket emlékérmek dicsérik, diadalmenetek követik, a veszteségekre, az elesett vezérekre díszes síremlékek, epitáfiumok, Castrum dolorisok emlékeztetnek. Az iparművészeti tárgyak között is jelentős művek találhatók, mint például a vezekényi csatát ábrázoló dísztál vagy Pálffy Miklós serlege. Az alapos elemzéseken kívül igen sok alkotás képét is bemutatja a szép kiállítású könyv. Negyvenhét színes és százöt fekete-fehér reprodukciót, majdnem félszáz szöveg közötti képet közöl. Ennek — és persze elsősorban Galavics Géza írásának — köszönhetően valóban átfogó képet ad a kötet a török elleni harcokról s magáról a korszakról. (Képzőművészeti Kiadó) p.sz.e. RÉV ILONA Templomépítészetünk ma „Az építészet nem gyakorlati szükséglet, hanem eszmei igény hívta életre, és tartotta életben évezredeken keresztül... Az építészet — ami több, mint pusztán építés — eredetét tekintve szakrális jellegű, és túlmutat a létfenntartás szükségletein. A szakrális építészet megőrizte primátusát... egészen a polgárság színrelépéséig" — olvashatjuk okos és eligazító könyvében. Erényei közé tartozik a témaválasztás is, továbbá a világos, érthető magyarázat, elemzés. Nem bonyolult, nagyképűsködő tudományoskodást kapunk, hanem tudós szót. Kitűnő a bevezető áttekintés, melyben a szerző a szakrális építészet fontosságát, szerepét hangsúlyozza, mondván: „Az európai civilizáció ezerötszáz esztendeje alatt a legfontosabb épülettípus a keresztény templom volt... a templom volt az építészeti technika és a stílus legfőbb alakítója és letéteményese." Tömör, találó jellemzésekkel mutat rá az egyes korok építészetének formai különbségeire, kijelenti, hogy: „Sem a piramisok, sem a katedrálisok létrejöttét nem indokolta koruk általános technológiai színvonala... az építészeti stílusban a kor szellemisége, a világról alkotott képe ölt vizuálisan átélhető formát... a katedrális a középkor legnagyobb művészi és technikai teljesítménye, az anyagi és szellemi kultúra egészének a sűrítése — valóságos univerzum." (Nem véletlen, hogy „az építészet kivételes, ünnepi pillanata", a gótika ragadja meg a szerzőt is, hiszen ebben valósult meg legegységesebben a transzcendenia iránti vágy kifejezése.) A könyv tehát fejlődéstörténetet is ad, alkotói folyamatokat érzékeltet, melyekben a társadalom, a gazdaság meg a művészet egymással összhangban vagy egymásnak ellentmondva jelenik meg, és amelyben századunk építészeti forradalma is keresi a kiutat a környezeti zűrzavarból, ízléstelenségből, elidegenítő hatásokból, vallva, hogy törekvései nem szűkíthetők le csupán technikai forradalomra, hanem magatartásban, szemléletben új humanizmusra van szükség. Gropius is erre figyelmeztet: „Olyan iszonyatos nagy arzenálját gyűjtöttük össze a technikai gépezeteknek és módszereknek, hogy félő, elveszítjük természetes érzékünket az anyagi dolgok és szellemi célok egyensúlya iránt." Ez is az oka lehet, hogy korunk legnagyobb építészei, képzőművészei, ateisták vagy hívők, belekapcsolódtak a templomépítésbe és -díszítésbe (Le Corbusier, Matisse, Chagall, Arp, Manzú, Derkovits, Egry, Kondor). A könyv az 1948 és 1983 közötti magyar templomépítészetet ismerteti, de az előzmények között foglalkozik többek között Lechner Ödön kőbányi plébániatemplomával (1894), Kós Károly zebegényi templomával (1908), Árkay Aladár Gorkij fasori református templomával és az építész másik alkotásával, a „római iskolához" kötődő, a későbbi toldásokkal elrontott városmajori templommal. Érdekes, hogy a liturgia megváltozása — a pap a hívekkel szemben áll —, miként befolyásolta a belső tér kialakítását. Érdekes VI. Pál pápa 1963-ban mondott beszéde, mely az egyház megváltozott művészetszemléletéről tanúskodik. „Mi, nektek, művészeknek eddig soha nem látott szabadságot adunk. Nektek, akik a modern lelki élmények hatása alatt olyan nyugtalanok lettetek, átengedjük a kísérletezés szabadságát. Tegyetek, amit akartok. Nem kívánjuk, hogy bizonyos hagyományok után menjetek... azt kívánjuk, hogy művészetetek igaz és értelmes legyen..." Az új művészetet azonban sok helyütt éppen a hívők nem értették meg. Volt falu, ahol át kellett alakítani a már kész templomot, Kondor Béla festményét átfestették; volt, ahonnan a plébános jött el elkeseredésében, mert nem bírta nézni, miként csúfítják el az eredeti művet. Reméljük, ez a könyv is hozzásegít a maradi szemléletmód megváltozásához. Művében a szerző tizenhét új templomot mutat be elemzően, köztük öt budapesti, illetve Pest-környéki: a rózsadombi, farkasréti, Ildikó téri, érdligeti, gyáli templom. Hazánkban a felszabadulás után 1983-ig mintegy 250 templom épült. Zömük a hatvanas évek után — és falun. Az építésben legtöbb helyen felekezetre való tekintet nélkül részt vett az egész falu. Ebből igen sok társadalmi és — bármilyen furcsán hangzik is — kedvező politikai következtetést lehet levonni. Többek közt azt, amit Rév Ilona így fogalmaz meg: „Ma a falu templomépítésben is kifejezésre juttatja közösségi voltát, nemcsak vallási, hanem társadalmi közösségét is." (Corvina Kiadó) JÁVOR OTTÓ Nehéz esztendők krónikája 1945-1953 Tudom, vitathatóan játékos recenzensi tett egy történelmi dokumentumgyűjteményt regényszerűen végigolvasni. Különösen akkor, ha az címében is vállaltan nehéz esztendőkről szól, az 1949—1953 közötti évek (de az 1949—1956 közöttiek is) valóban nehéz esztendők voltak. S ha játékos ötletemmel tovább játszom, az én, dokumentumokból összeálló regényem — életkorom miatt — teljes értékű lesz, mert a kiválasztott 72 dokumentumhoz akaratlanul is „hozzáköltöm" a magam emlékezetének, gyönyörű és keserves életemnek a dokumentumait. Azt csak találgatni tudom azonban, hogy milyen „regény" épül fel egy húsz-harminc éves (sőt talán egy tizenéves) érdeklődő fiatal tudatában e dokumentumok nyomán. Valószínűleg egyoldalúbb a kép, amint ezt jó néhány fiatal alkotó regénye, filmje, színpadi műve bizonyítja. Félre ne értsük egymást, Balogh Sándor történész, a kötet szerkesztője, a korszak egyik legjobb ismerője, kutatója kitűnő munkát végzett, s ha könyvének terjedelme nem ötszáz, de ezer oldal lenne, nyilván még több — és még árnyaltabban válogatott — dokumentumot tartalmazhatna. A dokumentumok azonban (rendeletek, törvények, határozatok, közlemények) akkor is csak a kor szigorát tanúsítják, s az új társadalom megvalósításáért égő szép lelkesedésünk lázát nem. Ez emlékeinkben él, s nem, vagy csak közvetve, a dokumentumokban. A tízsoros dokumentum A budapesti kitelepítésekről a Szabad Nép 1951. június 17-i közleménye akkor (háromoldalas jegyzetanyaga is bizonyítja) a történelmi igazságszolgáltatás élményét adhatta százezreknek. Egy két éve megjelent kitűnő regény már az intézkedés mögött meghúzódó emberi tragédiákról is írhatott. 1950. szeptember 17-én jelent meg A Minisztertanács határozata a földalatti gyorsvasút építéséről. Mit tud egy mai fiatal a Déli vasút és a Keleti között utazva a metrón, az építkezés éveinek lázgörbéjéről, egy új munkástípusról, a metróépítőről, s arról, miért csak 1970-ben nyílt meg az első szakasz? A Nehéz esztendők krónikáját forgató olvasónak nyomatékosan ajánlom figyelmébe a Bevezetést is. Ez ugyancsak Balogh Sándor munkája, s az 1949-1952 közötti évek nemzetközi és magyar történelmének eseményeit, főbb erővonalait vázolja fel. Ezek az erővonalak indokolják jórészt a dokumentumok születését is. „A történeti kutatás előreláthatólag még hosszú ideig nem lesz abban a helyzetben, hogy tudományos igényű és színvonalú feleletet adjon az 1949—1953-as évek történetével összefüggő valamennyi kérdésre. Ilyen körülmények között szükségét éreztük, hogy keressük a lehetőséget a szóban 46