Budapest, 1987. (25. évfolyam)

7. szám július - Krystyna Kolinska: Találkozás egy legendával

KRYSTYNA KOLINSKA Találkozás egy legendával Az a budapesti utca, melyben lak­tam, ma is a régi nevét viseli: Mérleg utca. A bérház régi lép­csőin még bizonyára Kisfaludy és Vörös­marty kortársai jártak. A felvonó mintha a Ferenc József-i időkből maradt volna itt díszes kovácsoltvas kalitkájával, elhúzha­tó ajtajával ma is hibátlanul, zajtalanul működik, és viszonylag gyorsan felvisz a sötét folyosóra. Körbe lehet sétálni itt, ezen a fedett folyosón, és kémlelni lehet fenn a magasban, az ég négyzetében a csillagok vagy a hold fényét. A bérelt la­kás gondnokai vagy tulajdonosai érkezé­sem előtt lehúzták a redőnyt, bár nyugod­tan eldicsekedhettek volna a ragyogó tisz­tasággal, a kékcsempés fürdőszobával, a függönnyel elkerített kis teakonyhával, ahol bögréket, kanalakat, fütyülő teafő­zőt találtam, no meg a kis szobával, mely­nek padlóját cigányosan tarka színű kis szőnyegek borították. A szoba berendezé­séhez egy szekrény, hímzett terítővel leta­kart ágy, jégszekrény és televízió-készülék tartozott. Na meg egy asztal, melyen fü­zet feküdt. Ebbe a füzetbe kellett beír­nom nevemet, azt az országot, ahonnan jöttem, és útlevelem számát. Előttem, többek között, Párizsból és Moszkvából vendégeskedett itt valaki... No meg Len­gyelországból, amiről nemcsak a bejegy­zés tanúskodott, hanem az a papírdarab is, amely elkeveredett a füzet lapjai kö­zött. Lengyel és magyar szavakat jegyez­tek rá, amolyan gyakorlati mini-szótár volt ez annak a turistának, aki nem paza­rolhatja forintjait, ezért magának kell el­készítenie a reggelit és a vacsorát a kétla­pos villanyfőzőn. Mindez együtt eszembe juttatta, hogy éhes és szomjas vagyok, de Budapest látványára is, hiszen ez volt bu­dapesti tartózkodásom első estéje. A Pannónia étterem még nyitva volt. Nem első osztályú üzem, de első benyo­másom a tisztaság (a W.C.-ben is, ahol fi­nom szappan szaga, kölnivíz illata érző­dött, és elegáns öregúr őrködött). Tiszta­ság és meghitt hangulat. Az asztalok elhe­lyezése nem a merev szabvány szerint tör­tént, kényelmes kanapék, melyeket félkör alakban helyeztek el különböző szögben. Gyors és udvarias pincér! Forró és ízes rablópecsenye. Rendesen behűtött ás­ványvíz. Mindez körülbelül száz forintba került, de ebbe bele kell számítani a pin­cér meghajlását, mosolyát, és kérdését: „ízlett?"... Európa! Séta a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Nép­köztársaság útján, a Lenin körúton... Sok elegáns idős hölgyet látok rövid bun­dában, a lámpák fényében aranycsillogá­sú, hosszú estélyi ruhában. Jól öltözött idősebb urak társaságában vannak; mint­ha a század vége, Ferenc József és a Kék Duna keringő kora elevenedne meg... Csak éppen hintók és libériás kocsisok he­lyett ragyogó, modern gépkocsik. Most ért véget az előadás az Operában, és özönlik az utcára a közönség a szobrok­kal és festményekkel díszített múlt szá­zadbeli épület lépcsőin. Felfigyelek a Le­nin körút 97-es számú házára: művészien újították fel teljes egykori szépségében ezt a gyönyörű épületet (felújításán, amely nemrég fejeződött be, állítólag lengyelek dolgoztak). Valami megmozdult az emlé­kezetemben, és hirtelen megjelent a sze­mem előtt egy húsz évvel ezelőtti kép... Itt történt, az épület ugyanaz, ugyanaz a Béke-szálló, csak nem ragyogott így. Em­lékszem, szilveszter volt, melyet baráti társasággal Budapesten töltöttem. Az ut­cák hangosak voltak hömpölygő tömeg­től, színes álarcoktól, szerpentintől és sok ezer papírtrombitától, kéményseprő-, macska-, kutyafiguráktól tarkállott az ut­ca. A Béke-szálló pincéjében — de micso­da pince volt az — elegáns pincérek fekete szmokingban, barna képű cigányok vörös öltözékben húzták a fülünkbe a tüzes csárdást. A falakon színes festmények: vadászjelenetek, gyönyörű szarvasagan­csok, kitömött vadak, a falak körül jel­legzetes tölgyfaasztalok, az asztalok mel­lett lengyelek, magyarok, amerikaiak, franciák és még ki tudja, milyen nemzeti­ségű vendégek ültek. Folyt a bor, habzott a pezsgő, a szemünk előtt léggömbök, tarka fények és aranyhalak villództak, melyek fürgén siklottak az akvárium vizé­ben. Nem, nem volt ez dőzsölés, akkor ott valóban elérhetők voltak az árak egy átlagos halandó számára is. A belépő tel­jes fogyasztással körülbelül 80 forintba került. Emlékszem, ahogyan egy kis feke­te kéményseprő, kezében mestersége jel­képével, boldog új évet kívánt. Nehéz volt hozzáférkőzni, mivel magyar szokás sze­rint meg kell csókolni a kéményseprőt, és seprőjéből ki kell tépni legalább egy szá­lat. Ez biztosítja a szerencsét. így azután mindenki megrohanta a kéményseprőt, még én is, hófehér ruhámban. Aztán kia­ludt a fény, az óra tizenkettőt ütött. Az emberek összecsókolóztak, és visítva be­szaladt a terembe egy szalaggal átkötött kis rózsaszín malac. Már öreg este van, elég a húsz év előtti emlékekből, és kár is ál­modozni arról, hogy egyszer még a Béke-szállóban fogok szilveszterez­ni; a szálloda ma már sokcsillagos, egy fürdőszobás szoba egy napra (étkezés nél­kül) tízszer annyiba kerül, mint akkor ugyanott a szilveszteri vacsora és az újév köszöntése. Sikerült elérnem egy autóbuszt, amely elvisz majd a Hild térre. Ott átvágok egy kis téren, és máris ott állok a Mérleg utcai ház hatalmas kapuja előtt. A negyedik emeleten előveszem a kulcsot, kinyitom a lakásom ajtaját, iszom egy pohár hideg tejet, forró fürdőt veszek, és máris al­szom, mint a bunda. A telefon éles csengése ébreszt. — Jó reggelt, hogy aludt? — a kedves hang tu­lajdonosa Haraszti Luca az írószövetség­ből. A szobában sötét van, villanyfénynél nézem meg az órámat: tíz óra van. Már reggel, vagy még este?... Na, persze, a re­dőny. Felhúzom. Kissé világosabb lesz. Ahhoz azonban, hogy megállapítsam, mi­lyen idő van, ki kell menni az erkélyre. Lenézek az udvarra. Micsoda rendkívüli színpad, mintha egy évekkel ezelőtt látott operaelőadás színpada lenne. Az udvar közepén nem működő szökőkút: szürke medencéjének szélét rózsafüzér-dísz fonja körül, szárnyas angyalkák emelkednek a magasba. A fehér márványt azonban vas­tagon megülte a por, ugyanúgy, mint a szökőkút mellett álló fát, melynek lomb­jai egykor zöldek voltak, ma azonban barnák a rájuk rakódott portól. Úgy lát­szik, most tatarozták ezt a többi budapes­ti épülethez hasonlóan régi házat, mivel a szögletes, mély udvaron a lakásokból ki­tett különböző felesleges tárgyak hever­nek: összetört díszek, egy régi komód rongyos csipketerítővel, a denevér kiter­jesztett szárnyához hasonló óriási fülű szarvas fából vagy talán gipszből készült figurája. Mindezt visszaveri annak az ovális alakú állótükörnek a homályos fe­lülete, melynek faragott keretét az idő vasfoga erősen megtépázta. A keret vala­mikor aranyozott lehetett. És ahogyan így áthajolva a korláton megbűvölten nézem 38

Next

/
Oldalképek
Tartalom