Budapest, 1987. (25. évfolyam)

7. szám július - Örkény István: Egyperces novellák

Ott állt e sorok írója a tömegben, latolgatva, merre vegye útját. „Versbarátoknak" — mutatta az irányt az egyik tábla. „Hógolyózzunk!" — volt kiírva a mellette levőn. „Kígyók világa Afrika dzsungelében..." — ez is csábítóan hangzott. Nehéz a választás, amikor az ember úgyszólván minden hiányérzetét, álmát és vágyát kielégítheti. „Nyugdíjasok golfpályája", „Szelíd elefántok", szexuális nyomortól szenvedőknek", „Mi az atomenergia?" — „Homokozó felnőtteknek", „Cigányzene vagy népizene?" — aztán Bicegőknek, Lepkegyűjtőknek, Pörsenéses bőrűeknek — ki győzné felsorolni az összes lehetőségeket? E sorok írója is csak addig tétovázott, amíg meg nem pillantotta a „Szorongásos neurózisban szenvedőknek" feliratot. Gondolhatni, hogy kétszeres elektrosokk-kezelés után mily dobogó szívvel, s mily felfűtött várakozással indultam a 77/a jelzésű, aranylemezekkel burkolt bronzkapu felé! T. Vállalatvezetőség! Higgyék el, hogy építő kritikámat nem az a kis csalódás sugallja, melyben részem volt. A kapun keresztül ugyanis e sorok szerény írója egy felvonóba lépett, melyben — hét emelet magasságban — három markos legény megragadta, és síléceket erősített a lábára. Megemlítettem ugyan, hogy tériszonyban szenvedek, amire ők — jogosan — szemrehányást tettek, amiért mégis ide jöttem, a „Sielők paradicsomába". Lelöktek egy olimpiai méretű síugrósáncon. Kb. 70 métert repültem, aztán pompás lesiklóterepen, szédülve bár, hó borította fenyők közt suhantam tova, egy lapályos részre, ahol szánkócsilingelés, gyerekkacagás és egy idős asszonyság sikoltozása fogadott. Itt ötlött fel bennem először az a gyanű, nincs-e az irányjelző táblák elrendezésében egy kis hiba. Ui. nemcsak én éreztem, hogy rossz helyen járok, hanem az idős asszonyság is elégedetlenkedett. Ó a „Nagymamák divatrevűjébe" indult, hogy tévedt hát a hógolyózok közé? Megnyugtattam, ami nem ment könnyen, aztán sietve elhordtam magam a hózáporból, s egy búvárharangba jutottam, mely rögtön alámerült velem 5000, sőt 5500 méteres tengermélységbe. Súlyos klausztrofóbiám ellenére is ámulattal néztem a polipok, elektromos ráják, virágállatok csodálatos nyüzsgését, míg csak el nem vesztettem eszméletemet. A mozgó ambulancia betegágyán tértem észre, ahol a leggondosabb orvosi kezelésben részesültem. Ágyszomszédomat is — egy 100%-os hadirokkantat — akkor keltették életre. Nehezményezte, hogy a „Modern művégtagok" felirat irányában indult el, de ehelyett a „Gyertek, fiúk, űrhajózni" c. osztályra jutott, ahol betuszkolták egy szűk fémgolyóba, és a súlytalanság állapotában 90 percig rázták. (Mint ismeretes, ennyi a föld körüli forgás időtartama.) Hiába próbáltam jobb belátásra téríteni; el volt keseredve, amiért a bal szeme — mely üvegből volt — a súlytalanság állapotában egyszerűen kiúszott a szemüregéből. De nemcsak ő járt pórul. Kénytelen voltam végighallgatni egy bizonyára reakciós beállítottságú vidéki plébános zúgolódását, aki a „Vallásos ereklyékhez" akart elzarándokolni, de az „Álljunk modellt!" részleghez jutott el, ahol lehúzták a reverendáját, minden alsóneműjét, hogy néhány fiatal festő (lányok is!) lerajzolhassa. Nem vagyok kishitű! E levél megírásának gondolata még akkor sem ötlött föl bennem, amikor már órák hosszat áztam a magzatvízben, az „Embrió élete" elnevezésű osztályon. Ez a szándék csak akkor érlelődött meg bennem, amikor a szülési fájdalmak rövid érzékeltetése után sikerült kereket oldanom. Sajnos, innen egy óriási cirkuszsátorba jutottam, ahol begyömöszöltek egy mozsárágyúba, és kilőttek; emiatt még ma is (szerdán) el vannak zsibbadva a végtagjaim. Kérem a t. Vállalatvezetőséget, fogadja megértéssel jelen soraimat. Habár sajnálkozva tapasztaltam, hogy a látogatók lelkesedése nagymértékben lelohadt, e sorok írója nem tartozik a zúgolódók közé. Várbeli látogatásom (leszámítva a síugrósáncot) életem legszebb napjai közé tartozik. Ezenfelül, mint régi budapesti lakos, ismerem fővárosunk népét. Ezek az emberek mindenben találnak kivetnivalót; ebből a szempontból nézve, a budapesti közönség panaszait nem kell túlságosan komolyan venni. Másfelől azonban az sem ártana, ha az önök vezetése alatt álló és jó hírnévnek örvendő Tábla, Pózna, és Jelcölöp Leverő Vállalat valamivel jobban ügyelne a táblák szövegére, illetve a póznák elhelyezésére. Ez esetben a budai Vár a legkényesebb ízlésnek is eleget tenne. Apróhirdetés Örök nosztalgia „Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt, Sashegyre néző lakásomat sürgősen, ráfizetéssel is elcserélném Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt lakásra, a Sashegyre néző kilátással." Ballada a költészet hatalmáról A körúton állt egy telefonfülke. Ajtaja sűrűn nyitódott-csukódott. Az emberek megtárgyalták ügyes-bajos dolgaikat, fölhívták a lakáshivatalt, megbeszéltek egy találkát, pénzt kértek kölcsön barátaiktól vagy féltékenységükkel gyötörték kedvesüket. Egy idős asszony, miután visszaakasztotta a hallgatót, egyszer nekidőlt a készüléknek és sírt. Ilyen eset azonban csak ritkán fordult elő. Egy napsütéses nyári délutánon a fülkébe lépett a költő. Fölhívott egy szerkesztőt, és így szólt: — Megvan az utolsó négy sor! Egy piszkos papírszeletről felolvasott négy verssort. — Jaj, milyen leverő! — mondta a szerkesztő. — írd át még egyszer, de sokkal derűsebben. A költő hiába érvelt. Hamarosan letette a hallgatót, és eltávozott. Egy ideig nem jött senki, a fülke üresen állt. Aztán megjelent egy javakorabeli asszony, feltűnő kövér termettel, feltűnő nagyságú keblekkel, nagyvirágos nyári ruhába öltözötten. Ki akarta nyitni a fülke ajtaját. Az ajtó nehezen nyílt. Először nem is akart kinyílni, de aztán hirtelen kivágódott úgy, hogy valósággal visszalökte az utcára a hölgyet. A következő kísérletre az ajtó olyan módon válaszolt, hogy az már rúgásnak is beillett. A hölgy hátratántorodott, és nekiesett egy postaládának. Az autóbuszra várakozó utasok odacsoportosultak. Kivált közülük egy aktatáskás, erélyes fellépésű férfi. Megpróbált benyitni a fülkébe, de olyan ütést kapott az ajtótól, hogy hanyatt esett a kövezeten. Mind többen és többen gyűltek oda, megjegyzéseket tettek a fülkére, a postára és a nagyvirágos hölgyre. Egyesek tudni vélték, hogy magas feszültségű áram van az ajtóban, mások szerint a nagyvirágos hölgy meg a cinkosa el akarták rabolni a készülékben levő érméket, de idejében lefülelték őket. A fülke egy ideig némán hallgatta oktalan találgatásukat, aztán megfordult, és nyugodt léptekkel elindult a Rákóczi úton. A sarkon éppen pirosat jelzett a lámpa, a fülke megállt és várt. Az emberek utánanéztek, de nem szóltak semmit; minálunk semmin sem csodálkoznak, legföljebb azon, ami természetes. Megjött az autóbusz, elvitte az utasokat, a fülke pedig vidáman ballagott végig a Rákóczi úton a verőfényes nyári délutánban. Nézegette a kirakatokat. Elácsorgott a virágüzlet előtt, egyesek látták bemenni egy könyvesboltba, de lehet, hogy összetévesztették valaki mással. Egy mellékutcai italboltban felhajtott egy kupica rumot, aztán végigsétált a Duna-parton, és átment a Margitszigetre. Az egykori kolostor romjainál meglátott egy másik telefonfülkét. Továbbsétált, aztán visszafordult, végül átment a másik oldalra, és tapintatosan, de kitartóan szemezni kezdett a túlsó fülkével. Később, amikor már sötétedett, belegázolt egy virágágyba a rózsák közé. Hogy éjszaka mi történt a romoknál, mi nem, azt nem lehet kideríteni, mert a Szigeten rossz a közvilágítás. De másnap a korai járókelők észrevették, hogy a romok előtti fülke tele van dobálva vérvörös rózsával, a telefonkészülék pedig egész nap tévesen kapcsolt. A másik fülkének akkor már hűlt helye volt. Ő pirkadatkor elhagyta a Szigetet, és átkelt Budára. Fölment a Gellérthegyre, onnan hegyen-völgyön át a Hármashatárhegy csúcsára kapaszkodott föl, aztán leereszkedett a hegy oldalán, és nekivágott az országútnak. Soha többé nem látták Budapesten. A városon kívül, a Hűvösvölgy utolsó házain is túl, Nagykovácsi községtől azonban jóval innen van egy vadvirágos rét. Akkora csak, hogy kifulladás nélkül körbe tudja futni egy kisgyerek, s olyan rejtve él a magas törzsű fák közt, mint egy tengerszem. Túl kicsi még ahhoz is, hogy valaki lekaszálja; ennélfogva nyár közepén már derékmagasságig nő rajta a fű, a gaz meg a virág. Ez az a hely, ahol a fülke letanyázott. A kirándulók, akik erre vetődnek vasárnaponta, nagyon megörülnek neki. Kedvük támad megtréfálni valakit, aki még az igazak álmát alussza, vagy eszükbe jut hazatelefonálni, hogy tegyék a lábtörlő alá az otthon hagyott kulcsot. Belépnek a fülkébe — mely kissé rézsút dőlt a puha talajon —, s miközben az ajtón utánuk hajolnak a hosszú szárú vadvirágok, fölveszik a telefonkagylót. A készülék azonban nem ad vonalat. Ehelyett négy verssor szólal meg a telefonkagylóban, olyan halkan, mintha hangfogós hegedűn... A bedobott pénzt a készülék nem adja vissza, de emiatt még senki nem tett panaszt. 37